Isteni
érzés volt újra felhúzni a kézilabdás cuccomat, de ugyanakkor legalább annyira
rossz is. Gyűlöltem,
hogy nem játszhatok,
már egy éve labda sem volt a kezemben,
annyira elzárkóztam tőle. És most itt voltam, a kedvenc
gatyámban és pólómban, a viszonylag új Nikemban. Összegumiztam a
hajam és kifelé indultam a teremből.
- Hova
mész? - lépett be az Ron, becsukva maga után az ajtót, összefonta karjait a
mellkasán és nekitámaszkodott az ajtókeretnek.- Az első meccsre. Arrébb állnál? - kérdeztem, és bár hangom normálisnak tűnhetett, ingerült voltam. Nagyon is.
- Ezt
erősen kétlem - jelentette ki, egy centit nem mozdulva el,
mire felszaladt a szemöldököm.
- Légy
oly szíves és állj el innen a francba, mert ki óhajtok menni. -
"kértem" újra, ezúttal szebben, eleresztve kijelentését a fülem
mellett, de ő továbbra sem reagált.
- Nem.
- És
miért nem? - sóhajtottam továbbra is vele szemben állva.
- Nem
hagyom, hogy szétcseszd, amiért eddig dolgoztál, hogy tönkre tedd a lábad -
mondta, és ez volt az a pont, ahol teljesen felment az agyvizem.
-
Minek, hm, mégis minek? Nem fogok visszamenni játszani, az egészségem meg majd
rendbe jön! Rohadtul nem vagy abban a helyzetben, hogy megmond, mit csinálhatok
és mit nem! Fél éve felem se nézel, ne tegyél most úgy nekem, mintha annyira,
marhára érdekelne, mi lesz velem! - kiabáltam, és a fenébe is, annyira jól
esett végre kiadni ezt magamból. Ron rezzenéstelen arccal állt, semmi érzelmet
nem mutatott, csak engem figyelt.
- Nem
engedlek ki - vont vállat, látszólag totálisan nem foglalkozva a kis
monológommal.
-
Fordulj fel! - kezdtem ütni, ahol értem, a karját, a mellkasát, még az arcát is
eltaláltam párszor, de Ronald csak némán tűrte.
Egy idő után viszont megunta, elkapta
mindkét csuklómat, egy jól irányzott mozdulattal megfordított
minket, ezúttal az én hátam feszült neki az ajtónak. Tenyereit a fejem
mellett két oldalt nyugtatta, arca egészen közel volt az enyémhez, tekintetét
mélyen az enyémbe fúrta.
-
Elcsesztem, én is tudom jól. Isobel azt kérte döntsek közte és közted és én őt választottam, mert el akartalak
felejteni. Te sose lennél a barátnőm, én pedig nem voltam már képes csak a barátod lenni. De ez sem ment, nem
tudlak nem nézni,
nem foglalkozni azzal, hogy mi bánt, nem
tudom elviselni, hogy nem vigasztalhatlak meg, mikor látom, hogy baj van.
-
Mi-miről beszélsz? - suttogtam akadozó lélegzettel.
-
Arról, hogy lassan két kibaszott éve szerelmes vagyok beléd! - hajtotta le a
fejét, én pedig úgy éreztem, megállt a szívem. Te jó ég!
- Ron - szólaltam meg halkan, mire továbbra is
a földet nézve válaszolt.
- Igen?
- Nézz
rám! - kértem, mire meg is tette. Lassan felemelte a fejét, gyönyörű
szemeit rám
emelte.
- Én is
szeretlek - simítottam meg az arcát, amin valami leírhatatlan döbbenet ült. -
Lassan két kibaszott éve - mosolyogtam, mire szája eszeveszett gyorsasággal
tapadt az enyémre.
Noooooooooo :'(
VálaszTörlésLegyen wifid kerlek :(((
Van:)) ma este felrakom:33
VálaszTörlésEnnek legyen folytatása!!!Nagyon jó!!!(most kezdtem el a régebbi sztorikat is elolvasni)
VálaszTörlésSzívroham
VálaszTörlés<3 <3 ez nagyon jó kár hogy nem folytattad :(
VálaszTörlés