2015. november 27., péntek

Éjfél, 6.rész


Wave – Enflamme városa


- Nem értem, miért nem mondogatod folyamatosan, hogy ez rossz ötlet volt - szólal meg Ren, hangja nem gúnyos, inkább csak értetlen.

- Nekem tök mindegy - vonok vállat, egy jó kis hazugság kíséretében.
Nagyon is nem mindegy. Ez egy határozottan rossz ötlet volt.
- Persze, nyilván - forgatja mérgesen a szemeit.
- Na, ne hagyd rám, mint egy hülyére! - csattanok fel idegesen.
- Nem hagyom, de nem vitatkozom feleslegesen - vág vissza.
- Nem hiszem el, megint ezt csinálod! Mintha valami kicseszett felsőbbrendű lennél.
- Ez nem igaz! Én nem gondolom ezt.
- De igen! És igenis rám hagytad!
- Jó, akkor rád hagytam – mondja, ezzel pontosan ugyanazt téve, ami miatt most veszekszünk.
- Nem hiszem el, és megint megtetted!
- Én nem... - kezdené újból a mentegetőzést, de Elyas közbevág.
- Elég legyen már! - int csendre minket, majd érdeklődni kezd. Valószínűleg Rentől. - Mi a terv?
- Terv? Az nincs. Csak körbenézünk - jelenti ki Ren, mire felszalad a szemöldököm.
- Neked erre miért is van szükséged? - kérdezem szerintem nagyon is jogosan, hiszen hat éve itt él, nem pedig az elszigetelt peremvidékeken, mint Elyas és én.
- Megmutatom nektek, milyen is Enflamme városa - magyarázza, és úgy érzem, egy pillanatra elfogy körülöttem a levegő.
Születésem óta nem láttam a szüleimet, és igazából sosem éreztem különösebb késztetést, hogy visszatérjek ide.
Szó sincs róla, hogy félnék. Nem is érdekel, ha észrevesznek, maximum kitoloncolnak újra. A szüleim meg… Nekik kéne aggódniuk, mit teszek majd, ha megint találkozunk.
- Oakes! – rángat ki a gondolataim közül Elyas hangja. Kivételesen nem szólok be neki, mert itt, a fővárosban, talán tényleg jobban teszi, ha nem kavarja fel a port. Megteszem én helyette.
- Igen? – kérdez vissza szórakozottan Ren.
- Ő ott… - mutat valamerre Elyas, mire mindketten odafordítjuk a fejünket.
- Easton – bólint Ren, amint felismeri a felénk sétáló fiút.
Easton D’Eau, a víz urának elsőszülött fia, az örökös. Jelenleg a családja a legalsó szinten helyezkedik el az elemek idióta hierarchiájában.
Ugyanis az élen az én imádott nemzettségem, a tűz áll, mögötte az árnyak, a D’Ombrék. A fény valami beláthatatlan okból a harmadik helyre csúszott vissza.
- Jobban teszitek, ha elkerülitek őt – int minket Ren, Easton felé biccentve, mire Elyas és én kíváncsian fordulunk felé.
- Miért?
- Easton eléggé beképzelt lett, bár nem teljesen értem, mire is. Viszont az egyetlen célja, hogy visszaszerezze családjának a hatalmát, és ehhez képes bármilyen eszközök bevetésére.
- Mármint, akár csalni is fog? – ámul Elyas, akinek a végtelen naivsága és a világba vetett óriási hite nem képes sem felfogni, sem elfogadni a nem nemes úton szerzett jutalom mivoltát.
- Nem tudom, de jobb vele vigyázni.
- Meg nyilván nem fogja kihagyni azt a páratlan lehetőséget, hogy felad minket – teszem hozzá vészjóslóan, arra az aprócska tényre célozgatva, miszerint Easton pontosan felénk tart.
- Gyerünk! Fogjátok meg a kezem! – nyújtja említett testrészeit Ren, és Elyas azonnal engedelmeskedik.
- Mi? Biztos, hogy nem – dacolok, de rám se hederít, erősen megragadja a kezem, majd összefonja ujjainkat.
Hirtelen mindannyian fekete árnyakká alakulunk, és gyakorlatilag eltűnünk, köddé válunk, majd egy pillanattal később a szobámban találom magunkat.
- Azta! Te mióta tudsz ilyet? – figyeli csillogó szeműekkel Elyas Rent, aki viszont csak nagy lazán vállat von.
- Tudod, az elmúlt hat évben képeztek is ám.
Ez az első alkalom, hogy a múltról beszél, sőt ő volt az, aki egyáltalán magától szóba hozta ezt a témát. Tudom, hiába kérdeznék mást, ettől még nem adna válaszokat, így inkább meg se próbálom.
- Már nem azért, de miért az én szobámba vagyunk?! – ragadom meg a lényeget, miután körbepillantok.
Az egy dolog, hogy ő csak így ide-oda teleportálgat, de nyilván ő maga választja meg a helyszínt.
- Én csak… ez jutott eszembe először – magyarázkodik Ren, és mintha még egy másodperc töredékéig el is pirulna.
Hát igen, erről van szó. A szobám jut először az eszébe, mikor kényszerhelyzetben döntenie kell, hogy a világ kismilliárd helyéről melyiket válassza úticélként.
- És vajon mi lehet ennek az oka? – merengek hangosan, mert nagyon élvezem, hogy égethetem.
- Képzelődsz – legyint, megtalálva újra önmagát, és eljátssza, hogy ez nincs hatással rá.
- Persze, igazad lehet. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ott volt előtted a lehetőségek hatalmas tárháza. A saját szobád. A telek. Elyas… - sorolom, de közbevág.
- Azért van, mert leálltál velem vitatkozni – mondja mérgesen, mintha ez az egész az én hibám volna.
- Ugyan, Ren! Ne kend már rám!
- Én nem kenem, de komolyan. Minek kell neked állandóan ellenkezned?
- Ez egyáltalán nem igaz! – védekezem azonnal.
- Most is azt csinálod! – mutat rám vádlón, mire összeszűkül a szemem.
- Túl könnyen átsiklunk a tény felett, miszerint neked állandóan a szobám jár a fejedben – térek vissza az eredeti tárgyra, és meglep, mennyire szórakoztat ez a beszélgetés. És nem úgy, mint a démonok legyőzése, mikor az erőmet fitogtathatom, vagy mikor igazam van, hanem csak úgy szimplán. Ez nem lesz jó így.
- Wave, figyelj rám! Nekem nem a szob… - kezdi az újabb mentegetőzést Ren, de leintem.
- Mindegy – mondom, és elhagyom a helyiséget.
Még hallom, ahogyan Ren Elyastól érdeklődik, mi is volt ez az egész, de Elyas is csak magyarázatokra vár.

Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/01/ejfel7.html
Előző rész:
Bejegyezte: dátum:

6 megjegyzés :

Feliratkozás: Megjegyzések küldése ( Atom )