2015. november 21., szombat

Újra itt, 1.rész

Hunter
Őszinte ne legyél, olyat bárki tud."
                               / Simon Márton /

 Minden szükséges körülmény megvan bennem és körülöttem, ami kell egy tipikus rosszfiú címhez. Elvált szülők, ezer éve lelépett apa, új nevelőapa, tehát összességében határozottan nem szerető szülők. Vagyis nem engem szeretők. Az ifjúkori problémák mindig a nem megfelelő családi háttérből származtathatóak. mondaná a pszichológusom, Mrs. Thomlinson. Igen, van pszichológusom, persze távolról sem én akartam így. Az edző ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes csapattag heti látogatást tegyen ehhez a rendkívül bájos és módfelett bölcs, harmincas éveiben járó agyturkászhoz. Meg is érkeztünk a lista második pontjához. Az amerikai foci tipikus rosszfiúvá teheti az embert, ha kellőképpen jól játszik a lapjaival. Vagy a labdával. Ez a sport amúgyis a mindenem, és meg kell, hogy mondjam, jó is vagyok benne, ha lemegy ez az utolsó, végzős év, előreláthatólag jó sok egyetemről várhatok ösztöndíj felajánlásokat. De itt most nem ez a lényeg. A sport, - mint már mondtam, ha jó vagy benne – népszerűséget ad, minden estére buli meghívást, haverokat, csodálókat és persze lányokat. Jó sok lányt. Mellesleg itt előkerül az a bizonyos kis félreértés, hogy közel sem volt annyi csajom, mint a közvélemény szerint. Sőt, jobban belegondolva egyetlen egy barátnőm és kapcsolatom sem volt, de ez nem jelenti azt, hogy csak az éjszakai kalandoknak élnék. Igazság szerint, a sulinkba járó lányok nagy része dicsekszik velem, az után, hogy mondjuk váltottunk pár szót. Nem mondanám, hogy különösebben zavar, tekintve, hogy ez még egy csajt sem rettentett el, pedig mind tudott róla. És ha már a nulla kapcsolatnak járunk, elérkeztünk talán az utolsó ponthoz. Egész életemben egyetlen lányt szerettem, őt is tizennégy éves koromban szépen el is veszítettem. Igen, a tipikus „fiatal kori csalódás okozza a magatartás béli problémákat” – hogy megint Mrs. Thomlinsont idézzem. Amúgyis elég elcsépelt a történetem, a kis hat éves lányka és a nála egy évvel idősebb fiú játszótársak lesznek, majd elválaszthatatlan barátok, aztán a fiú apja lelép, az anyja hozzámegy, egy seggfejhez, a lány szülei meg úgy döntenek, átköltöznek egy másik kontinensre. Ennyi lenne az én történetem. Mármint, a csalódásos része.
- Legend! Morgan! Lewis! Blake! Silverman és a többi szokásos. Pályára! – ordította Mr. Crusader, vagy is nekünk már csak a jó öreg Hudson, az edzőnk.
- Oké, a négyest csináljuk, Beau dob, én futok, Nate, Cam zárjatok! – kiabáltam, miközben a fejemre húztam a sisakomat. Mindenki követte az utasításaimat és egy hatalmas touch downnal zárhattuk az edzőmeccset, természetesen óriási győzelemmel. Chase lekapta a mezét és eljárta a győzelmi táncát a rajongó tábornak, mint eddig minden egyes alkalommal. A legjobb haverom felé kocogtam és összeöklöztünk.
- Jó dobás volt – mondtam neki, mire öntelten elvigyorodott.
- Ez alap – jelentette ki teljes magabiztossággal, mire lemondóan megveregettem a vállát és a padhoz sétáltam.
- Egész jó volt, Legend – lapogatta meg a hátamat az edző, hasonlóképp, mint ahogy az előbb én Beaunak.
- Kösz, Hudson – válaszoltam szórakozottan, miközben a cuccaimat szedtem össze.
- Jól kell idén teljesítened, hogy minél több felkérést kapj. Valószínűleg nem az egyetemek választanak majd téged, hanem te válogathatsz az közöttük.
- Tudom – válaszoltam gépiesen, mivel már kismillió alkalom hallottam ezt a szöveget és bár a tudat, hogy tovább játszhatok boldoggá tett, a nevelőapám erősen szerette volna meghiúsítani a terveimet. Logan és az anyám semmiképp sem akarták, hogy elköltözzek, mert már nem tudnának uralkodni rajtam, Logan nem tudna titokban verni, anyám pedig elveszíteni az egyetlen embert, aki még őszintén szereti. 
- Hunter! Gyere már, haver, megyünk ünnepelni a Sunnyaba – hívott Nate, mire gyorsan elkergettem a fejemben gyülekező gondokat és utánuk indultam.
A kedvenc szórakozóhelyünk, mint mindig, most is dugig volt tömve, de a nekünk fenntartott asztal természetesen üresen várakozott.
- Ki fogad velem? – kérdezte körbefordulva Chase, választ várva, lesve minket. Cam és Nate persze azonnal benne voltak, míg Beau most is passzolt a barátnőjére hivatkozva, előre tudván mi lesz a játék. Hunter? – pillantott felém Chase, de csak megráztam a fejem és kértem 5 korsó sört az éppen kiérő pincérlánytól, aki a rendelés felvétele közben le sem vette a tekintetét rólam, mikor pedig elfordult és a pult irányába ment, végig feltűnően riszálta a fenekét.
- Mi van veled, haver? – nézett rám értetlenül Cam. – A pincércsaj már meg is len
- Nem baj – vágta rá gyorsan Chase, tudván, hogy ellenem még neki sem lenne esélye. – Telefonszámokat gyűjtünk, akinek a legtöbb van, az nyer. 5 perc. – ismertette a szabályokat, majd elrohant a tömegbe. Cam és Nate is feltápászkodtak, utána indulva, míg Jace azért állt fel, hogy jó szokásához híven, szabotálja a versenyüket.
- Hallottad a hírt? – fordult felém Beau, most, hogy kettesben maradtunk.
- Hát, melyiket? – kérdeztem vissza, miközben szórakozott piszkáltam a sörömet, amit a flörtölős csaj időközben kihozott.
- Avery Melone visszajön – nézett rám jelentőségteljesen, a név hallatán azonnal megrándult az állkapcsom és ökölbe szorult a kezem. Pár pillanat múlva azonban lenyugodtam, hiszen a vissza sok mindent jelenthet.
- Hova vissza? – kérdeztem, érdektelenséget színlelve, nagy lazán megtámaszkodva az asztalon.
- Ide. Jordanba. A St. Lewisba. A mi osztályunkba, hogy teljesen pontos legyek – sorolta először a városunk, majd a giminket, míg végül már teljesen ledermedtem.
- És mikor? – nyögtem ki, mire elvigyorodott.
- Szerintem már itt is van – biccentett fejével a bárpult felé, ahol egy hosszú szőkésbarna, hullámos hajú lány ült, és a pultos fickóval nevetgélt valamin.
- Honnan veszed, hogy ő az? – érdeklődtem, le sem véve a tekintetem róla.
- Láttam az arcát, mikor bejöttünk.
- Baszki – káromkodtam, mikor láttam, hogy Chase megérkezett mellé és elkezdte begyűjteni a számát. A lánynak kábé fél perc se kellett, már is felkínálkozott Chasenek. – Ez nem Ave.
- Dehogynem. Az egyetlen és megismételhetetlen. Nem akarsz odamenni, mielőtt Chase beveti a „kisfiús” vigyorát? – somolygott Beau, de eszem ágában sem volt a szavaihoz hűen cselekedni.
- Tessék, harminc telefonszám – ült le mellénk Chase, az asztalra dobva a teleírt szalvétákat a lányok nevével. Gyorsan átfutottam a szememmel és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Avery név nincs köztük, de Beau megelőzött.
- Ki volt az utolsó? – biccentett az állítólagos Avery irányába.
- A pultos szöszire gondolsz? Valami Sheryl, nem tom, bár meg kell hagyni pokolian szexi – vizslatta a lányt Chase, közben megérkeztek Nateék is sajnálatukra kevesebb, mint harminc számmal. Jace Chasehez fordult és ravaszul elvigyorodott.
- A csaj kezében ott a telefon, hívd fel a számot, amit felírt – mutatott a tegyük fel Sherylre, mire Chase mit sem sejtve, magabiztosan tette, amit Jace mondott. Jacet ismerve pontosan tudtam, hogy ebből valamit ki fog hozni, de nagyon reménykedtem, hogy ez egyszer nem lesz igaza. Miután Chase hiába próbálkozott, Jace kijelentette, hogy mivel a lány mobilja nem reagál, kamu számot adott meg. Chase próbálkozott kimagyarázni, hiszen állítása szerint az imádott kisfiús mosolyát is bevette, de mind tudtuk, hogy ezt elbukta. És azt is, hogy ezt semmiképpen nem fogja ennyiben hagyni. 

"- Szerintem már itt is van – biccentett fejével a bárpult felé."
Következő rész:

2 megjegyzés :