Újra itt, 5.rész

Avery

„A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.”                                                                                    / George Gordon Noel Byron /

                                                                                

- Hunter! - suttogtam halkan a nyitott ablaknál állva.

- Ne hajolj ennyire ki! – dörrent rám, amint megjelent a saját ablaka előtt, mire én azonnal beljebb húztam magam. – Mi az?

- Mármint, mi mi az?

- Miért hívtál?

- Csak unatkozom.

- Most nem éppen alkalmas.

- Hunter! Véres az arcod, igaz?

- Nem.

- Ne hazudj nekem!

- Minek kérdezed, ha tudod a választ?

- Miért ilyen az arcod? Mi történt?

- Semmi.

- Hunter!

- Mi van? Semmi közöd hozzá! Csak hagyjál! – csattant fel, majd bevágta az ablakát.

Hunter

„Az elhallgatás még nem hazugság. Ha, és amennyiben nem azért hazudsz, hogy elhallgass valamit.”                                                                                           / Jorge Bucay /  

Normális esetben, ha egy gyönyörű lány érkezik a St. Lewisba, hagyomány, hogy a többi már eleve ott tanuló lány szépen kiutálja az újoncot. Gondolom ez máshol is így mehet, de Averyt nem fenyegette ilyesfajta veszély, tekintve, hogy már az első napon velünk állított be. Vagy legalább is hivatalos, látható utálatban nem lesz része, csak valami elfojtott lányos maszlagban.

Én mondjuk közelről sem terveztem, hogy ilyen romantikusan, nosztalgikusan hetesben vonulunk be reggel, de van egy olyan érzésem, hogy ellenben ők ezt kitervelték. Mikor kiléptem a kapun, Ave már szemmel láthatóan várt rám és amint kiértünk a sarokra a másik három utcából megérkeztek a többiek is. Pont, mint régen.

- Mivel kezdünk? – érdeklődött Chase Avetől, aki értetlenül ráncolta a homlokát.

- Nekem ez az első napom. Honnét tudjam? – kérdezett vissza, mire a srácok felröhögtek. – Az igazgatóiba kell mennem.

- Elkísérlek – rántottam meg a vállamon a táskám pántját, mire hálásan, csillogó szemmel felém fordult. Nem fogok túlozni, a folyosón mindenki minket bámult, és ezalatt azt értem, hogy tényleg minden egyes diák.

- Miért néznek ennyire? – suttogta nekem Ave, mire öntelten elvigyorodtam.

- Te vagy az új lány – mutattam rá az ujjammal. – És velünk érkeztél az első napon.

- Szóval ti ilyen rettentő népszerűek vagytok? – próbálta értelmezni a kialakult helyzetet, mire vállat vontam.

- Nem igazán érdekel, de valami olyasmi, ja.

- Hunter, édes, hát itt vagy! – lépett mellém Shanica válla mögé dobva platinaszőke haját, majd nyomott egy puszit az arcomra, tekintetét pedig Ave felé fordította. Shanicával volt néhány kalandunk a múltban, természetesen soha nem volt közöttünk alkalmi kapcsolatnál több, de ez őt sosem zavarta igazán.

- Szia, Shan! – köszöntem vissza, majd átöleltem a derekát. A mozdulat következtében mellei a mellkasomnak nyomódtak. Fogalmam sem volt, minek is kellett ezt csinálom Ave előtt, de talán pont ezért. Ave miatt.

- Te lennél Avery Melone? – méregette Shanica a már egy ideje nagyban hallgató Avet, aki a nevének említésére felkapta a fejét.

- Aha – mondta végül aprót bólintva.

- Én Shanica Kinsey vagyok, a pompon lányok csapatkapitánya – mutatkozott be a még mindig az én karomba csimpaszkodó lány, hangsúlyából valami féle lányos terület megjelölést hallottam ki. De azt is jól tudtam, hogy senki nem fog neki beszólni, nem fogják nyíltan bántani. Miattunk.

- Shan, most mennünk kell. Gyere – ragadtam meg Ave kezét és magam után húzva a folyosón elsétáltam az igazgatói irányába. Éreztem Shanica pillantását, amely az összefont ujjainkra tapad, de nem érdekelt. Mondjuk engem is ledöbbentett ez a mozdulatom és, hogy még jelen pillanatban sem engedtem el. Nem igazán szokásom lányok kezét fogdosni.

 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/ujra-itt6.html

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/ujra-itt4.html