Váratlan, 6.rész

- Szia! Royce, igaz? Derek Fisher, a focicsapat kapitánya – állta el az utam egy magas srác. Lassan felnéztem rá. Barna, rövidre nyírt haja, izmos, kidolgozott teste és pindurka agya pont azt üzente, hogy hagyjam a francba. Minek kellett közölnie, hogy ő a kapitány? Jó ég, vannak lányok, akiknél ez beválik?

- Hali! – köszöntem, az udvariasság nevében egy mosolyt is kicsikarva magamból, holott egy pofon jobban esett volna, keze ugyanis már rajtam van. Adott egy sörös üvegnek kinéző valamit, de mivel a benne lévő lötty eredete ismeretlennek számított, akárcsak maga a fickó, továbbadtam az első szembetántorgó alaknak. Ő még örült is neki. Tessék, a napi jótett is teljesítve.

- Nem iszol? – szaladt fel Derek szemöldöke, nyilván ilyenkor kezdik elítélni az embert.

- De igen, csak szerzek magamnak – feleltem, szerintem egész szépen kifejezve, hogy fenntartásaim vannak vele kapcsolatban, meg azzal, hogy mi is volt abban az üvegben.

- Ja. Vágom. Nem szereted a sört – bólogatott együttérzően, mire egy afféle „persze haver, ahogy akarod” mozdulattal megpaskoltam a hátát és tovább álltam.

A konyhát hamar megtaláltam, legurítottam pár tequilát, majd egy üveg borral elsunyultam, mert nem állt szándékomban megosztani senkivel.

A folyosón azonnal belefutottam Wyattbe, aki minden bizonnyal a kosárcsapattal álldogált. Na, igen. Míg focisták már a buli kezdetén részegek, vagy netán már előtte is, a kosarasok csak egy doboz sörrel megáldva érezték jól magukat.

- Roycy! – intett Wy, én pedig arcokat vágva ugyan, de mellé álltam és Keaton rosszalló pillantásának ellenére hagytam, hogy Wy átölelje a vállam.

- Roycy, a srácok itt…

- A kosárcsapat – biccentettem mindent tudóan, majd két srácra mutattam. – Ti vagytok a centerek.

- Patrick Davidson – nyújtotta a kezét a közel két méteres fiú.

- Én meg Michael Tonkin – következett a másik égimeszelő.

- Rendben. Nézzük hát. Gondolom Keat irányít, Wy a bedobó, akárcsak ti – fejeztem be a sarokban álldogáló ikrekkel.

- Arlo és Arian Hamilton – vágták rá egyszerre, tökéletes összhangban. Barna hajuk, zöld szemük, bőrük színe, sőt még a testalkatuk is megegyezett. Miután egy hosszas huzavona után sikerült tisztáznunk melyikük kicsoda, Wyatt fényezni kezdett. Elmesélte a nulladik napon történeteket.

- NBA? – vonta fel a szemöldökét Patrick, mire elvigyorodtam.

- Srácok, rajtam Lakers-ös bugyi van – suttogtam, már kissé az alkohol hatása alatt. Szerencsére a srácok nem vették nyomulásnak, csak nevettek rajta. Kivéve persze…

- Megnézhetem? – nyúlt a ruhám aljához Wyatt, de még időben ellöktem a kezét.

- Viselkedj! – szóltam rá, tekintetemmel Zay után kutatva. Éppen valami sráccal vitatkozott a nappaliban, nyilván rá jellemző módon, érdekekért harcolva.

- Mi a…? Rowen? Téged visszautasítottak? – ámult Arlo.

- A nagy Wyatt Rowen… Haver, ez árt a hírnevednek. – csatlakozott Arian is. 

- Igen, ne is mondjátok! – hajtotta le bánatosan a fejét az érintett. - És ez már nem is az első alkalom.

- Royce, lehetnél a másodedzőnk! – dobta fel ötletét Michael, melynek következtében azonnal görcsbe rándult a gyomrom.

Keaton láthatta, hogy gáz van, mert felém nyúlt de gyorsan kitértem az érintése elől.

- Jaj, ugyan! – villantottam egy hamis mosolyt feléjük, majd észrevétlenül elmenekültem onnan.

Valahol útközben Derek elkapott és berántott az egyik szobába. Miután tapogatása lelkesebbé válik egy sima baráti gesztusnál, kipróbáltam rajta néhány karate fogást. Mikor Keaton besétált, hogy megmentsen – vagy legalábbis gondolom nem azért jött, hogy beálljon a „buliba”. Szóval éppen az a látvány fogadta, hogy Dereket szorítottam le a padlóra, a karját a háta mögé csavarva.

- Jól vagy? – kérdezte Keaton higgadtan, de valahogy mégis olyan feje volt, mint aki nemleges válaszomat követően nem fog elismerően lepacsizni a seggfejjel.

- Aha.

- Bántott?

- Nem igazán – vontam vállat.

- Jó. Menjünk! – fogta meg a kezem, majd kihúzott a szobából.

Útközben odaszólt valamit Wyattnak, úgy, hogy csak ő hallhatta. Wy először rám, aztán a szobára, ahonnan kiléptünk, majd újra rám, végül, Zayre pillantott. Nyilvánvaló a helyzet. Keaton kivezetett a házból, berakott a kocsijába, rám húzta a pulcsiját, végezetül beült a volán mögé.

- Nincs semmi bajom – forgattam a szemem, felesleges gondoskodása miatt.

- Tudom.

- Nem is történt semmi – folytattam és láttam, ahogyan ujjai szorosabban fonódnak a kormány köré.

- Tudom – mondta ismét.

- Akkor mire a felhajtás? – érdeklődtem, de természetesen nem válaszolt.

A hazaút további részében tüntetően bámultam ki a kocsi ablakán, azon töprengve, vajon mikor is hagyhattam el az üveg boromat. Ez a kérdés jelen pillanatban rettentően izgatott.

Végül Keaton a házuk előtt leparkolt.

- Na, figyelj! – fordult felém teljes testével, fél lábát maga alá húzva az ülésen. – Legyünk barátok!

Na, ez meglepett. Csak szerintem fura ez a város, meg benne mindenki? 

- Miért? – tettem fel az ilyesféle helyzetekben szokásos kérdést. Már ha léteznek hasonló esetek.

- Azért mert neked kell valaki, aki vigyáz rád – mondta flegmán, mire felszaladt a szemöldököm. Nyilvánvalóan ezzel az alkuszerűséggel ő is nyer valamit. Nem csak rólam van itt szó.

- Nem tudom, feltűnt e, de remekül helytálltam és megvédtem magam – feleltem közömbösen.

- Akkor valaki, aki gondoskodik rólad.

- Mégis miről beszélsz? – Most már tényleg nagyon érdekelt, mi ez az egész, miért mondott nekem valaki olyan ilyeneket, aki nem is ismer és tényleg semmi köze az életemhez. 

- Tudom, hogy édesanyád nem veletek él. Apukád meg a munkájából kifolyólag alig napi tíz percet tud rád szánni. 

- Max. ötöt – dünnyögtem megragadva a lényeget. Honnan tudhatott ennyit rólam? Nem rémlik, hogy bárkivel megosztottam volna ezeket.

- Na, látod – felelte felettébb érzékien Keaton.

- Mi a te hasznod ebből?

- Nekem mindkét szülőm meghalt.

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/varatlan7.html

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/10/varatlan5.html