Egy nap, majd talán..., 6.rész

- Mit keresel itt? - bámultam az ajtóban álló Louisra, kinek arcán hasonló meglepettség tükröződött. Ezt nem igazán tudtam hova tenni, hisz nyilván számított rá, hogy engem talál majd itt. Vajon mégis mit gondolt?

- Izé... Lol küldött - mondta, és úgy tűnt, zavarban van.

Nyilvánvalóan Lola megfúrta ezzel a "mostantól örökké elkerülöm Jennát" tervét, és emiatt most kellemetlenül érzi magát. Hm, érdekelne Lol milyen indokkal rendelte ide.

- Számíthattam volna erre - forgattam a szemem, magamban egyszerre átkoztam Lolát, és hálálkodtam neki.

- Bocs, ha ez nyűg neked - húzta el a száját, mire erős késztetést éreztem, hogy a szemébe röhögjek.

- Dehogy, nem gond. Menjünk - kaptam fel a cipőszekrényről a táskámat, majd kiléptem az utcára.

- Nem tudom, kellene ezt mondanom, de bocs a nővérem miatt is - túrt bele fekete hajába.

Szórakozik velem? Most hergelni akar?

- Lol a legjobb barátnőm.

- Persze, tudom - felelte lezserül, mivel még inkább felbosszantott.

- Ne kezelj úgy, mintha vadidegenen lennék!  - csattantam fel mérgesen, mert nem értettem, mire játszik.

- Jenna, én...

Soha nem hív a rendes nevemen. Jenny vagy Jen, de soha nem Jenna. Ez nem sok jót sejtetett.

- Nem értem, miért kell ilyennek lenned. Ennyire... hidegnek. Mit ártottam neked, hm?

- Semmit, de... - próbált magyarázkodni, de azonnal a szavába vágtam.

- Nem érdekel. Jössz nekem ezzel a rohadt bocsánatkéréssel, mintha nem lennék már vagy tizennégy éve barátok!

- Ez az! Én nem...

- Hagyjuk - legyintettem, majd mivel időközben megérkeztünk, beviharzottam a házba, ahol viszonylag hamar beleütköztem Davidbe.

- Szia, Jen! - mosolygott rám, és örömmel vettem, hogy semmilyen lányt nem találtam mellette.

- Hello! - köszöntem, majd gyorsan körbelestem, de szerencsémre nem láttam Louist sehol.

- Örülök, hogy eljöttél. Nem látlak gyakran a bulikban - csevegett David, és hirtelen nem tudtam eldönteni ez nekem szól e, vagy Lol legjobb barátnőjének.

- Nos, így alakult. Mondhatni kényszerítés hatása alatt állok - dünnyögtem, de sajnos meghallotta.

- Lola vagy Louis? - kérdezte mindentudó mosollyal az arcán.

David jó fej, mindig is kedveltem. Régen sok időt töltöttünk egy társaságban, hisz Lol pasija és Louis jó barátja volt egyben. Aztán Lol a nyár elején elutazott, Louis összejött Meredithtel, én pedig egyedül maradtam. És David mentesen.

- Dupla löket volt - célozgattam arra, hogy végeredményben mindketten befolyásoltak.

- Értem. Figyelj csak Jen, Lola hogy van? – tért át azonnal a témára, mely miatt egészen idáig velem társalgott. Éppen válaszolni szerettem volna neki valamit, bár még nem döntöttem el, hogy a „jól meg van nélküled” vagy inkább a „hiányzol neki” formációt választom, mikor megláttam Louist.

Felénk közeledett, tekintete azt üzenje, ne menjek sehova, épp ezért léptem le onnan azonnal, valami „majd még beszélünk” dolgot odavágva Davenek.

- Jenny! – hallottam még, ahogyan Louis szólongat, de eltökéltem, hogy nem fogok megfordulni. Nem is tettem.

Szerencsére megtaláltam a konyhát, és olyat tettem, amit azelőtt sohasem. Inni kezdtem. Magam sem tudtam, miért. Tisztában voltam vele, hogy ez semmit nem old majd meg, a problémáim nem fognak megoldódni, de mégsem tudtam leállni.

- Szia, bébi! – került mellém egy csávó, akit nem igazán ismertem.

- Hali! – vigyorogtam rá, majd hunyorogni kezdtem, de csak a körvonalait tudtam kivenni. Helyesnek látszott.

- Elvis vagyok. Hát te, kisbogár? – mutatkozott be, hangja, és kiállása hasonlóan részegnek tűnt, akárcsak az enyém.

- Elvis! – nevettem fel, magam sem teljesen értettem, mi olyan vicces ezen. – Jenny vagyok.

- Kissé sokat ittál, nem igaz?

- Ugyan, dehogy. Teljesen józan vagyok – állítottam szilárdan, persze túlbuzgó agyamban azonnal felvillant az mondat. Hogy is van? Ja, igen. A részegség első jele, hogy tagadod, hogy részeg vagy. Milyen badarság!

- Nagyon dögös vagy – dörmögte, ajkai már meztelen vállamnál jártak, felvándorolva a nyakamon.

- Mi a szart csinálsz? – lökte valaki félre a srácot. Elfelejtettem a nevét. Hogy is hívták? Valami énekes… - Jenny! Jól vagy? – érdeklődött az aggódó hang gazdája. Jaj, de jó! Ez Louis!

- Sziaaa, Lu! – köszöntöttem boldogan, és hozzá bújtam. – Hova lett Edward?

- Milyen Edward? – kérdezett vissza értetlenül, kissé eltolva magától.

- Az előbb még itt volt – tűnődtem hangosan.

- Arra a seggfejre célzol, aki letapizott?

- Letapizott? Komolyan? Hm, igen. Ő lehet az. Mit csináltál vele? – bámultam fel Louisra.

- Leütöttem – vont vállat, én pedig félrebillentett fejjel tovább néztem rá. Annyira helyes volt, ahogyan ott állt, és a karjaiban tartott. Mint egy hős. Igen. Louis az én hősöm.

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/egy-nap-majd-talan7.html 

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/egy-nap-majd-talan5.html