Újra itt, 6.rész

Avery

„Néha két embernek el kell válnia ahhoz, hogy felismerjék, mekkora szükségük van egymásra.”

                                                                               / Ismeretlen /

Mikor Shanica Kinsey Hunterhez simult enyhe birtoklási vágyam támadt, de hamar leküzdöttem és igyekeztem nem bámulni őket. Nyilván a barátnője. Mindegy, ez nem tántoríthat el a terveimtől, maximum csak közrejátszik néhány dolog lefolyásában. Meg kell, mondjam egészen meglepődtem, mikor Hunter felajánlotta, hogy elkísér, nem vártam volna ilyen hamar közeledést a részéről. Pontosan tudtam, hogy a srácok mind örülni fognak a visszatérésemnek és nem kérnek majd magyarázatot, hogy miért nem kerestem őket, hogy hova tűntem annyi éven át, pláne Chase nem. De Hunter egész más eset, már akkor is egész más volt.

- Ave, miért sírsz? Mi a baj? – mászott át Hunter a kettőnk ablaka közötti fahídon, amelyet már régebben eszkábált össze, hogy könnyebben átjuthassunk egymáshoz. Hajnali kettő volt, valami borzalmas álomból ébredtem és zokogtam.

- Rosszat álmodtam – hüppögtem, mire bemászott mellém az ágyba és megsimogatta a hajamat.

- Elmeséled? – kérdezte, mire bólogatva belekezdtem, itt-ott még hangosan felsírva. Hunter tovább simogatta a hajam és álomba ringatott.

Ettől a naptól kezdve rengeteget aludtunk együtt a szüleink tudta nélkül persze. Sose aludtam jól, azelőtt se, azután se, persze nem csak Hunter jelenléte hiányzott az ágyamból, hanem inkább az engem megrohamozó problémák viszont túl nagymértékben voltak jelen. Bár most, hogy visszaköltöztem viszonylag nyugodtabbak az éjszakáim, mert megint ott lehetek, ahol a legjobban lenni szeretnék.

- Megérkeztünk – állt meg Hunter egy ajtó előtt és azonnal elengedte a kezem.

- Köszi. Bocs, hogy elrángattalak a barátnődtől – mondtam, majd benyitottam az irodába. – Jó reggelt!

- Áh, jó reggelt, Miss Melone, foglaljon helyet – mutatott az asztal előtt álló székre az igazgató. – Henry Marks vagyok, az igazgató.

- Én pedig… - kezdtem volna, de nevetve közbe vágott.

- Természetesen tudom, ki maga – mondta mosolyogva, mire bólintottam. Szimpatikus embernek tűnt, a negyven éveiben járhatott, barna haja néhol őszült és meglehetősen sokat mosolygott. – Parancsoljon, már összeírattam magának egy órarendet – nyújtott egy lapot.

- Köszönöm.

- Kirendelnék maga mellé egy segítőt az első hétre, de úgy hallottam már reggel is egy igen nagy társasággal érkezett, a fiúk bizonyára segíteni fogják – mondta mosolyogva, mire lehajtottam a fejem és elpirultam.

- Ők a gyerekkori barátaim – magyarázkodtam.

- Az meglehet, de ugyanakkor, ők a suli legnagyobb bajkeverői – mosolygott továbbra is, mire elhúztam a számat.

- Sejtettem.

- De ne aggódjon értük, van némi hasznunk is belőlük, rendkívül jó sporteredményekkel gazdagítják az iskola hírnevét.

- Ennek örülök – mosolyodtam el én is. Tehát, valószínűleg még mindig az amerikai foci áll nekik az első helyen, legalább ezt jó tudni.

- Na, menjen csak, siessen, nehogy elkéssen! – köszönt el Mr. Marks.

Mikor kiléptem csodálkozva láttam, hogy Hunter megvárt. A falnak támasztva a hátát, egyik lábát behajlítva a falra téve, kezeit zsebre dugva, behunyt szemmel állt. Meg kell hagyni, elég dögösen festett a fekete farmerban és a sötétkék V nyakú pólóban, a tökéletes jóképűségével és barna hajával. Elé álltam és megvizsgáltam a szeme alatt gyógyulófélben lévő duzzanatot és a homlokán lévő vágást. Tényleg, a fiúk reggel egy szóval sem említették a sérüléseit, bizonyára mind tudnak a dologról, vagy legalábbis valamilyen mértékben.

- Miért bámulsz? – kérdezte hirtelen, hangjától összerezzentem, mire felnevetett. Ó, te jó ég, még nem is hallottam nevetni, mióta hazajöttem, mindeddig hideg és elutasító volt, nekem pedig feltett szándékom megváltozatni mindezt. Bár jelen pillanatban nem tettem semmit, úgy láttam mégis elindultunk a jó úton.

- Nem bámultalak. Csak a sérüléseidet ellenőriztem – védekeztem és tudtam, hogy ennek a felemlegetésével ismét felhúzza a falait, de nagy meglepetésemre, nem tette.

- Persze – legyintett, majd hozzátette. – Mondhatsz bármit, tudom, hogy megbámultál. – vigyorgott, mire visszavághattam volna, újra megszólalt. – Mi volt Henrynél?

Hát, igen, úgy tűnik Hunter Legend az a fajta srác, aki lazán „lehenryzi” az igazgatót.

- Kaptam egy órarendet – lóbáltam meg a kezemben lévő papírlapot. – De nem adott segítő, mondván, hogy itt vagytok ti – folytattam, mire felszaladt a szemöldöke.

- Azért nem adott segítőt, mert itt vagyunk mi? – ismételte a szavaimat, mire elvigyorodtam.

- Igen, pontosan ezt mondtam az előbb.

- Az nem lep meg, hogy már tudott róla, csak, hogy pont ránk bízott.

- Hm, említette, hogy nagy bajkeverők vagytok – gondolkoztam hangosan, mire szexi félmosolyra húzta a száját.

- És még enyhén fogalmazott. Na, gyere, akkor segítelek – tette a derekamra a kezét és betolt egy terembe. Az órarendemre pillantva konstatáltam, hogy matekórám lesz. 

Következő rész: 

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/ujra-itt7.html

Előző rész: 

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/11/ujra-itt5.html