Váratlan, karácsonyi különkiadás, 7.rész (21.rész)

Már egy ideje üldögéltünk itt, csöndben. Nem igazán tudtam mit mondani, pedig ez velem nem gyakran fordul elő. Tulajdonképpen nem is értettem, miért hallgatunk, hiszen nem is történt semmi sem. Csupán Keat közelebb hajolt. Kezdjük ott, hogy ez akár több mindent is jelenthetett. Mondjuk a fülembe akart súgni valamit. Oké, ez hülyeség, tekintve, hogy teljesen egyedül voltunk, minek sugdolózna, ha úgysem hallja senki sem. Az is lehet, hogy csupán le akart söpörni egy odaragadt szempillát az arcomról. Egyre valószínűtlenebb dolgokat gondolok… Na, jó, legyen. Kimondom. Illetve nem mondom ki, mert ha ezt meghallja, én kiszaladok a világból. Az a sanda gyanúm, hogy Keaton Enoch valamilyen érthetetlen, és számomra felfoghatatlan okból megcsókolt volna, ha nem kapok hívást. És, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban? Arról halványlila dunsztom sincs. Komolyan, egyszerűen nem tudom.

Állítsunk pro-kontra listát, kezdve a pozitív dolgokkal. Keat állati helyes, sportol, és nagyjából minden máshoz is ért, kezdve a tanulástól a zenélésen át, egészen a vezetésig. Biztos még varrni is tud. Viszont, pont ezek miatt rettentően beképzelt és odavan magától, mekkora nagy ász. Hupsz, ez negatívra sikeredett. Tény, hogy azért a Keatonért, aki tud kedves lenni, megértő, és őszinte, azért igazán oda vagyok. Már fáj, annyira élénken él bennem az emlék, mikor rávett, hogy annyi év után megint kosárra dobjak. Azelőtt senkinek sem sikerült, ő pedig csőbe húzott, elterelte a gondolataim, és ismét megismertette velem a játék csodálatosságát. Mindezt csupán kedvességből, még csak meg sem köszöntem neki, és a legszebb az egészben, hogy nem is várta.

Bevallom, az sem nagyon zavar, hogy állandóan beszólogat, és kötekszik. Voltaképpen ez is tetszik benne. Nem az a kis langyi típus, nem fél megosztani a véleményét, és mindig mozgásban tart, felkészülök minden lehetséges cinizmusára.

Te jó ég! Az is lehet, hogy nincsenek is negatív tulajdonságai? Oké, ez nagyon rossz irányba megy, inkább hagyjuk a felsorolást. 

- Hé, hercegnő! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Keaton. Lazán ült az egyik fotelben, fél kezét a karfán nyugtatta, míg a másik lezserül hullott az ölébe.

- Mi van? – kérdeztem, mert idegesített, hogy ennyire kiegyensúlyozott, és velem ellentétben, egyáltalán nem kattogott az agya pro-kontra listákon.

- Körülbelül, hogy tervezed? Egész Karácsony este úgy fogsz itt ülni, mint egy darab fa? – kérdezte, arcán gúnyos mosoly terült szét. Felvillant bennem egy érzés, hogy pontosan tudta, mit gondoltam éppen. Vagy, hogy min filóztam egészen mostanáig.

- Nem.

- Akkor mesélj nekem valamit! – kérése meglepett, és valahogy nem akarództam nemet mondani neki. Felállt, és a kandallóhoz lépett, megigazítva benne az égő fákat.

- Mit meséljek? – sóhajtottam lemondóan.

- Például, hogy mi ez az egész veled, meg a kosárral – dobta fel egyik ötletét, miközben visszaült. Egy pillanatra lefagytam. Számítottam rá, hogy fel fog merülni ez a kérdés. Egyszer. Valamikor. Csak nem ilyen hamar. Azt hittem, még rám hagyja egy ideig.

- Pontosan mire gondolsz? – próbáltam húzni az időt, de Keaton nem hülye.

- Ugyan, hercegnő! Ne játszd nekem az értetlent. Ha nem akarod elmondani, akkor ezt mond. – Csakhogy én el szeretném mondani neki, meg szeretném osztani vele a múltam egy kicsiny darabját, mert ő is beavatott engem.

- Oké – feleltem, majd belekezdtem. – Nagyon kicsi koromban kezdtem el kosarazni, mivel a fél tesóm, Landon nagy játékos volt. Csak hat évvel volt idősebb, de vagy ötvenévnyi tehetség szorult belé. Tudom, hogy nem akarsz közbevágni, de most tedd fel azt a kérdést.

- Féltestvér? – Na, Keatont is meg lehet lepni.

- Igen. Én anyám második kapcsolatából születtem. Az első házasságából pedig Landon, az idősebb fiú, és jó pár évvel később Kav, a kisebb.

- Értem – bólintott Keaton, és a továbbiakban csak hallgatott.

- Landon és én iszonyatosan jóban voltunk, teljes testvérekként tekintettünk egymásra, és a korkülönbség ellenére ő volt a legjobb barátom. Mindig volt jegye NBA-s meccsekre, és minden áldott alkalommal magával vitt engem is, azzal a tervvel, hogy engem is ilyen nagy játékossá nevel majd. Szerettem az életemet, a barátaimat, és úgy gondoltam, ennél nagyobb boldogság nincs is. Aztán eljött a tizenötödik szülinapom, de előtte pont valami helytelen dolgot műveltem, ezért a szüleim szobafogságra ítéltek. Mondanom sem kell, az volt a lázadó korszakom. Landon azonban aznapra jegyeket szerzett, különleges VIP helyre a szülinapom alkalmából. Megszöktetett, hogy elvihessen. A meccsre menet azonban az egyik kereszteződésnél belénk hajtott egy autó. Landon vezetett, így az ő oldalát érte a nagyobb ütés. – Muszáj volt elhallgatnom egy pillanatra. Már nem kellett azonnal könnyeznem, amint a balesetre gondoltam, de mégis elcsuklott a hangom. Már eltelt három év.

- Landon azonnal meghalt, míg én kisebb-nagyobb sérülésekkel megúsztam. – Hazugság. – A baleset után Kav megutált, mert engem hibáztatott a bátyja haláláért, anyám és apám végleg összebalhéztak, mondván, hogy egyikük engem védett, míg a másikuk a fiát.

- Royce. – Keaton még sohasem szólított a nevemen. – Foglalkozott bárki is azzal, te min mentél keresztül?

- Nem, de jobb is volt ez így.

- Dehogy volt jobb! Ugye nem hibáztatod magad? – Úgy láttam, ideges.

- Már nem.

- Idefigyelj, én nem ismertem a bátyádat, azt se tudom, hogy volt mindez, de azt igen, hogy ez az ő döntése volt, és, hogy neked semmi szereped nem volt a halálában. Csupán annyi, hogy ott voltál. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő sem hibáztatna téged! – Keaton már előttem térdelt, kezeit a lábamon nyugtatta. Átadta nekem azt a megbocsájtást, amit évek óta kerestem. Végre valaki megerősített.

- Igazad van – ismertem be. Három év nagyon sok idő, az ember megtanulja feldolgozni a halált. Nem azt mondom, hogy már nem fáj, hanem, hogy már nem ugyanúgy.

- Mik azok a kisebb-nagyobb sérülések? – tette fel azt a kérdést Keaton, amit mindenáron el akartam kerülni.

- Semmi extra.

- Persze. Hercegnő, én ezért kérdezem, mert komolyan érdekel. Nekem elmondhatod – simította meg finoman az arcomat.

- Megrepedt pár bordám, felszakadt a fejem, eltört mindkét csuklóm, és megrepedt az egyik lábszárcsontom.

Láttam az arcán, mennyire kínlódott, szinte nagyobb fájdalmat mutatott, mint én.

- Gyere, táncoljunk – állt fel. Egyik kezét felém nyújtotta, én pedig belecsúsztattam a sajátomat. Finoman felhúzott a kanapéról, és magához vont. Egyik kezével az enyémet fogta, míg a másikat a derekam köré fonta. Bal kezem utat talált a vállához, majd kicsit feljebb csúszva, majdnem a nyakát érintettem. Éreztem, ahogy forró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, szívverése szaporább volt, mint általában. Arca az enyémhez simult, testünk lassan ringott körbe. Nem is tudtam, mennyi idő telhetett el, mikor hirtelen elengedte a kezemet, még közelebb rántott magához, szabad kezével a hajamba simított, és szorosan tartott az ölelésben.

Biztos voltam benne, hogy kicsordult a könnye, és annyi év után, én is sírni kezdtem. 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/varatlan-karacsonyi-kulonkiadas8.html 

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2015/12/varatlan-karacsonyi-kulonkiadas6_24.html