Egy új találkozás#5

- Meghallgattam a számokat, amikre emlékeztem, hogy a telefonodban voltak - újságolta Sebastian lelkesen, mire Zoey elmosolyodott. A fiú elgondolkodott azon, hogy mennyivel többször szeretné látni ezt az édes mosolyt, és hallani a lány nevetését.

- Milyenek voltak? - érdeklődött Zoey kíváncsian, már jóval kevésbé igyekezett leplezni izgatottságát, mint azelőtt.
- Meg kell, hogy mondjam, a te számaid még az enyémnél is rosszabbak - nevetett fel Sebastian. Zoeyt meglepte a fiú lágy hangja, ugyanakkor dühítette is, amit mondott.
- Ugyan! Csak a te borzalmas ízlésed miatt érzed így! - vágott vissza Zoey, mire Sebastiannak felszaladt a szemöldöke.
- Eddig csak a zenéimmel volt gond. Most már minden téren rossz az ízlésem? - kérdezte, majd egy finom pillantással végigmért a lányt, hogy érzékeltesse, mire is célzott.
 Zoeynak tátva maradt a szája. Persze nem szó szerint, bár lehet, hogy valóban nagyobb volt a nyílás két ajka között a megszokottnál.
 Sebastian már az ötödik délutánját töltötte a lány mellett a kórházban. Három alkalommal Belly is jelen volt, de mindig hamarabb távozott, mint a fiú.
 Zoey és Sebastian minden alkalommal alaposan összekaptak valami apró, jelentéktelen dolgon. Akkor is ha ketten voltak, és akkor is, ha nem. Caleb is bent volt egyszer, és barátnőjét ölelve figyelte Zoeyt és Sebastiant, akik éppen a világról való más nézeteiket egyeztették egy komoly vitába elegyedve.
 Míg Zoeyt nyomasztották az összeszakozásaik, Sebastiant annál jobban feldobták. Tetszett neki a lány hevessége, hogy nem félt kimondani a véleményét. A leginkább azért volt oda, hogy különböznek. Sebastian fontosnak vélte, hogy olykor más nézeteket valljanak, mert unalmasnak gondolta a mindenkori összhangot.
 Zoey viszont más volt. Legalábbis eddig más típusnak hitte magát. Azt gondolta, ha nincs egyetértés, nincs boldogság, mivel egy idő bárkinek elege lenne a folytonos marakodásból. Sebastian azonban megértette vele, még ha szavak nélkül is, hogy jó is lehet a vita, hisz nem veszekedtek, csupán véleményt cseréltek, megosztották a másikkal saját álláspontjukat. Zoey egy idő után élvezni tudta a beszélgetéseiket, rájött, hogy a fiú elfelejteti vele, hogy hol van és miért. Természetesen ebben Sebastian végtelen szórakozottsága is közrejátszott. A fiú humora, szerencsétlensége és tájékozódási képtelensége mindig megnevetette, piciny boldogságot hozva napjaiban.
- Az ízlésed elmegy - volt vállat Zoey, Sebastian pedig huncutul elvigyorodott.
- Még jó, hogy! Különben nem lennék itt - gondolta, de jobbnak látta ezt magában tartani.
- Ma már hazamehetsz, nem igaz? - hozta fel inkább azt a témát, amiről tudta, hogy a lánynak kellemes lesz.
- Igen - bólintott Zoey finoman elmosolyodva.
- És jönnek a szüleid? - faggatta tovább Sebastian. Egy alkalommal már összefutott Zoey édesanyjával, apjával azonban nem, mi Zoey szerint hatalmas mázli. Zoey apja, - mint minden más lány apja - nem szerette a lánya körüli fiúkat, és meglehetősen ijesztő külsővel fogadta őket. Legalábbis Zoey elmondása szerint.
- Nem - ingatta fejét Zoey, de nem tűnt bánatosnak. - Még egy óra és szabadulok. Ők ma tovább dolgoznak. Sebastian elégedetten biccentett.
- Akkor hazakísérlek. - Nem kérdezte, nem várt engedélyt, csupán kijelentette, hogy így lesz és kész.
 Mindketten elgondolkodtak.
 Sebastian azon agyalt, Zoey miért is volt kórházban, mi történt a múltjában, amiről nem tud. Pontosabban mennyi minden történhetett vele, hány történet lapul a lányban, amit szeretne megismerni.
 Zoeyban is hasonló gondolatok kavarogtak, hiszen eltöltöttek öt délutánt együtt, rengeteget beszélgettek, mégis alig tudtak meg valamit a másikról. Érdemi dolgokon, nézeteken vitatkoznak, valahogy a személyes ismerkedés elmaradt. Márpedig Zoey olyan típus volt, aki ezek után nem látott esélyt a tovább lépésben. Nemet szeretett volna válaszolni, visszautasítani a fel nem tett kérdését, és egyedül hazamenni. De nem volt ra képes, valahogy ezúttal nem tudta ellökni magától a fiút.
- Segítesz pakolni? - kérte Zoey Sebastiant, aki szó nélkül indult utána a kórterembe. Csöndben rakosgatták Zoey holmijait, nehogy felébresszék a szomszédos ágyon pihenő kislányt.
 Már hazafelé sétáltak, Sebastian kezében Zoey táskájával. Hangtalanul ballagtak egymás mellett.
 Eszükbe jutott, hogyan is kezdődött ez az egész, s Zoeynak eszébe ötlött, hogy a mai napig nem tudja, hogy anno miért jött el Sebastian. Miért kereste akkor Calebet, miért csatlakozott végül Lilyhez, és látogatta meg őt.
- Sebastian! Miért jöttél el hétfőn?
 Igazán filmbe illő lett volna, ha a fiú azt feleli: Mert látni akartalak. Persze ez a valóság, és nem hunyhatunk szemet azon apró, de igen fontos tény felett, hogy nem is ismerték még egymást, nem kötötte össze őket semmi.
- Csak nem akartam egyedül lenni - felelte a fiú. Természetesen Zoeynak ez nem volt kellőképpen kielégítő válasz.
- Nem értem.
 Zoey tudta, hogy Sebastian Calebet kereste akkor, mikor Lilybe ütközött és csatlakozott hozzá.
- Bíztam benne, hogy Bell jó helyre visz majd. Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam - mosolyodott el Sebastian, majd finoman, de határozottan megfogta Zoey kezét. A lány először összefonódott ujjaikra nézett, majd tekintetét a mellette sétáló fiúra emelte. Elmosolyodott.

VÉGE

Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/02/egy-uj-talalkozas4.html