2016. február 14., vasárnap

Elkerülhetetlen sors


Csak a fájdalomra emlékszem. Illetve nem, ez így nem teljesen igaz. Versenyem volt, ráadásul igen fontos.
 Mint mindig, most is ugyanúgy keltem. Nyugodt voltam, magabiztos, elszánt és győzelemre kész. Ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy valóban nyerjen, hiszen csúcs formában éreztem magam.
 Aztán futottam. Már az elején konstatáltam, hogy valami nincs rendben, mert szúró fájdalmat észleltem a jobb térdemben. Természetesen nem foglalkoztam vele, csak haladtam tovább az élen. Mondanom sem kell, mi történt ezután. Egyszer csak kibicsaklott a térdem. Annyira fájt, hogy azonnal elestem, de akkora sebességben futottam, hogy borzalmasan nagyot tanyáltam. A lábam egyre jobban fájt, plusz a kemény aszfalt még rendesen le is szedte a bőrt csupasz lábaimról. Mozdulni sem bírtam. Csak feküdtem ott, a fájdalomtól kábultan, félig eszméletlenül. Az emberek körém gyűltek.
 Hirtelen az edzőm, Will, jelent meg, letérdelt mellém, és aggódó tekintettel figyelte elkínzott arcomat.
- Tudom, hogy nem akarsz mentővel menni - beszélt hozzám, hangja lágyan, megnyugtatóan csengett. - Gyere, majd én beviszlek a kórházba!
 Will felkapott, egész pontosan felkarolt a földről, de persze nem vett a karjaiba. Csupán felsegített, így a saját lábamon, vagy inkább az egyik lábamon kelhettem útra.
 Will jól ismert, pontosan tisztában volt azzal, hogy nem szeretnék gyengének mutatkozni itt, mindenki előtt. Tudta, hogy úgy kell tennünk, mintha egy apró ficam, és néhány horzsolás lenne az egész. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy pár perc, és megérkezik a sajtó, a sok kamera, és elárasztanak a kérdéseikkel.
 Így kerültem hát a sürgősségi sebészet osztályára. Will leültetett egy padra, majd idegbeteg állapotban elrohant az orvosokért.
- Bocsi, leülhetek? - szólított meg egy srác.
- Persze - szenvedtem magam arrébb, hogy elférhessen. Tele volt a váró. Remek, egy ideig biztosan nem jutok be.
- Veled aztán csúnyán elbántak - jegyezte meg a fiú, mire óvatosan rápillantottam. Éppen a lábaimat vizslatta, nyilván a rászáradt vér látványa mondatta ezt vele.
- Mondja az idegen, akinek a könyökéből kiáll egy csavar - húztam össze a szemem. Az ő sérülése sem volt szép látvány.
- Ott a pont. Mi lett veled? - érdeklődött, mire vállat vontam.
- Elestem.
- Azt én is látom - vigyorodott el.
- Veled mi történt? - tereltem a témát.
- Nemrég kaptam a szegeket, de úgy tűnik nem a legjobb műtét volt. Most nézd meg, egy rossz mozdulat, és máris átszúrták a bőröm - mesélte. Uhh! Azért ez nem semmi. Legalább jó kedve maradt.
- Értem.
- Halljam, mi a te sztorid!
- Hé, Nino! Beszéltem a nővérekkel, bejelentkeztem, ahogy mondták. Most várakozni fogunk, mert súlyosság szerint szólítják a betegeket. Jól vagy? - került elő valahonnan Will, majd élem guggolt.
- Aha - bólintottam, majd félve a mellettem ülő srácra néztem.
- Nino? - látszott rajta, hogy összeállt neki a kép. - Az a Nino?
- Ismersz többet is? - sóhajtottam lemondóan.
- Ez meg ki? - bámult rám értetlenül Will.
- Én sem tudom - tártam szét tehetetlenül a karom.
- Ki vagy te? - fordult ezúttal a sráchoz az edzőm.
- Tim Laidler vagyok - mutatkozott be a fiú kissé ijedten.
- Nino! Továbbra sem tudom ki ez az arc - folytatta a problémázást Will.
- Mondom, hogy én se.
- Csak most találkoztunk - szúrta közbe Tim, Will pedig amolyan "így mindjárt más" fejet vágott. - Tényleg te vagy Jordan Cabot - mustrált Tim.
- Én - biccentettem.
- Jöhetnek - nyílt ki a rendelő ajtaja, és a kedves ápolónő nekünk intett.
- Köszönjük - hálálkodott Will, majd felsegített, és bebicegtem.
- Mi a prob... Megvan - vett észre az orvos, majd mellém sietett, hogy a másik oldalról támogasson.
- Igazán nem szükséges, köszönöm! - hárítottam, de hajthatatlannak tűnt.
- Ugyan, Jordan! Most megsérültél, fogadd el a segítségem - felelte az orvos, majd az ágyra ültettek. Utáltam ezt az "s" betűs szót. Mindkettőt, ha már itt tartunk.
- Jim Ericksen vagyok - nyújtotta a kezét, majd kezet fogott Willel, aztán velem is. - Először is, ki kell tisztítani a sebeidet.
 Az orvos és az ápoló együttes erővel ugrottak neki a lábaimbak, majd közösen, sok vattával, sok vízzel és fertőtlenítővel letisztították mindkét lábamat. Aztán a kezem után nyúltak.
- Ott nincs is... - kezdtem volna, aztán észrevettem a sebeket az alkaromon és könyökömön. Hoppá! Mikor végeztek, akkor jött még csak a java. A jobb térdem borzalmas méretűre dagadt, sárgás-lilás-zöldes színt öltve.
- Semmi baj! - nyugtatgatott Mr. Eriksen, gondolom riadt tekintetem láttán.
- Akkor miért van ilyen színe? - akadt ki Will, aki velem ellentétben képtelen volt palástolni az érzelmeit.
- Egy sima húzódásnak is lehetnek ilyen nyomai, nem feltétlen jelent ez szakadást - magyarázta a doktor úr.
 Ó, igen! A szalagszakadás. Ez volt az, amit a leginkább szerettünk volna elkerülni. Egy ilyen szintű sérülésből felépülni jóval nehezebb, mint egy húzódásból vagy rándulásból. Márpedig nekem minél hamarabb újból rajtvonalhoz kell állnom. Mindeddig nem is gondoltam a sérülésem következményeire, a Tim gyerek annyira elvonta a figyelmemet.
- Nem lesz az égvilágon semmi baj! - jelentette ki Mr. Ericksen, és én annyira, de annyira szerettem volna hinni neki.
- Hello, Tim! Miben segíthetek? - hallottam a szomszédos rendelőből kihallatszódó hangokat. Mivel a két szoba gyakorlatilag össze van nyitva, csupán egy zöld függöny választja el őket egymástól, pontosan tudtam ki van odaát.
- Jordan, annyi a dolgod, hogy elmenj röntgenre. Aztán ha az megvolt, ide gyertek vissza - adta ki az utasításokat a doktor úr.
- Rendben, köszönjük - segített fel Will, majd nekiindultunk.
- Nino, ne aggódj, minden rendben lesz - sandított rám Will a röntgen felé menet.
Nem szóltam semmit, inkább nem reagáltam, hisz láttam az arcán, hogy maga sem biztos a szavaiban.

5 megjegyzés :