Szegedollé, 3.rész

Ol utasításait követve felpillantottam a telefonomból és hoppá! Ott is voltak előttem. És ott volt ő. Fehér, V nyakú pólóban, sötétkék térdnadrágban, vászoncipőben. Fején egy szürke kalap, szemei elől hiányzott a napszemüvege, merthogy azt tavaly év végén lenyúltam. Ez volt az egyetlen dolgom, ami az övé. Amolyan lányos dolog, egész szünetben le sem vettem, talán csak fürdéskor és alváskor. Eleinte még akkor sem.

Ol olyan, mint mindig. Sötétszőke haja, barna szemei, kifogástalan külsejű, ahogyan emlékeztem rá. Szabad kezével barátnője mancsát szorongatja. Apropó! Evinél miért van egy óriási plüss zsiráf? Sikítva ugrott Eni majd az én nyakamba.
- Úh! Annyira hiányoztatok! – ölelgetett mindkettőnket, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy találkoztunk ám a nyáron.
- Te is nekünk, de eltöröd a bordáim – nyögtem nevetve, célozva arra, hogy kissé túl buzgón szorít. Hirtelen elengedett, én kissé hátratántorodtam és puff. Elestem a táskámban, magammal rántva Evit is, aki húzta Enit. GD fényképezett, Ol a barátnője megmentésére rohant, Kolos pedig Eni felé nyújtotta kezét. A fiúk jóízűen röhögtek a szerencsétlenkedésünkön, de persze mi sem fapofával ültünk a földön.
Egyszer csak egy kéz jelent meg előttem, egy napbarnított, gyönyörű kéz, szép bőrkarkötővel a csuklóján. Óvatosan Naugh tenyerébe csúsztattam a sajátomat, ő pedig egy laza mozdulattal, erőfeszítés nélkül felrántott.
- Pontosan így képzeltem el a találkozást – nevetett fel, majd magához húzott. Ó, a fenébe! Egyáltalán minek képzelte el? Vagy ez csak amolyan vicceskedés? Csak mert én nem nevetek.
Mélyen beszívtam csodálatos illatát, azt hiszem, meg is állt egy pillanatra a szívem.
- Hol van Dodi? – érdeklődött Ol, ezzel megszakítva a mámort, melyben éppen úszkáltam. Valóban, már csak ő hiányzott.
- Ott van! Én látom már – mutatott GD valamilyen irányba. Igen, Dodi csakugyan ott állt, és egy lányt fűzött.
- Hogy rángatjuk el onnan? – röhögött Ol, és már mindenki Dodiékat bámulta.
- Le fogjuk késni a vonatot – pislantott az órájára Eni kissé gondterhelten.
- Max itt hagyjuk – vont vállat Naugh nyugodtan.
- Doooodiiii! – szólongatta Evi, de nem járt sok sikerrel, Dodi még csak felénk se nézett, nem reagált az égvilágon semmit sem.
- Na, majd én – kapta elő a telefonját GD, de persze ez sem változtatott a helyzeten.
- Öt perc múlva megy a vonat – csillant fel Evi szeme, egy pillanatra megfeledkezve Dodi válságos helyzetéről.
- Megpróbálom én – közöltem és Dodi felé indultam.
A többiek csak kíváncsian meredtek rám, illetve a hátamra és úgy várták a folytatást.
- Szia, drágám! – improvizáltam és nyomtam egy puszit Dodi arcára. A lány, akivel beszélgetett rögtön elhallgatott, döbbenet ült ki az arcára, aztán lekevert egy pofont Dodinak.
Hallottam, ahogyan a többiek jóízűen röhögnek a jeleneten, míg Dodi fájdalmasan dörzsölgette pirosodó arcát.
- Bocs – mosolyodtam el. – Ő volt az igazi?
- Ugyan, Ad! Tudod, hogy olyan nincs – vigyorodott el Dodi, majd fél kézzel átkarolta a vállam és visszaindultunk.
Szerencsére időben elértük a vonatot, GD szállt fel elsőként és talált egy nyolc személyes kupét, ahova nagy nehezen be is cuccoltunk. Ol elhelyezkedett belül, az ablak mellett, mellé természetesen Evi került, majd Eni és Kolos. A másik belső ülést Naugh foglalta el, GD pedig a maradék szélet választotta, mondván, hogy ott kevesebb lehet a bacilus. Dodi GD szívatta, így az ő oldala mellett határozott. Hát persze, az utolsó üres hely Dodi és Naugh között várt rám.
- Oké – mondtam, leginkább magamnak, lehuppanva közéjük.
- Fáradt vagyok – nyögte Evi, Ol vállára hajtva a fejét, majd nemes egyszerűséggel elaludt.
Maci és Eni halkan beszélgettek, GD elmerült a telefonjában, Naugh fején hatalmas fejhallgatójával szintén a szundizás mellett döntött. Dodi felém nyújtott telóját és közösen játszottunk valami 2 playeres játékot.
Két óra múlva megérkeztünk Szegedre. Jegyet váltottunk, majd felpakoltuk magunkat a villamosra. Nemsokára megérkeztünk a kollégiumba, felszenvedtük magunkat a harmadikra és mindenki bedőlt a szobájába.
Pont, olyan volt, ahogyan tavaly év végén itt hagytam. Poszterek a falon, kis képek ragasztva a tükrömön, a különbség az volt, hogy a cuccaim nélkül rend volt. Kinyitottam a bőröndömet, mondván, hogy na, akkor most kipakolok, de kopogtak.
- Hé, Snádi! Jöttem a motyómért – hallottam az ajtó túloldaláról Naugh hangját.
- Nyilván ezek után nem foglak beengedni – nevettem el magamat, de azért mégiscsak kitártam előtte az ajtót. Naugh lazán besétált, levetette magát a fotelbe és rám emelte ragyogó zöld szemeit.
- Meglepően nagy itt a rend – vigyorgott gonoszul.
- Mi van? Te már ki is csomagoltál? – kérdeztem értetlenkedve, csakhogy tereljem a témát.
- Aha – bólintott. – Fogtam a táskámat, és beleöntöttem a tartalmát a szekrénybe – mesélte büszkén. Ezek után jön nekem a rendetlenségemmel?
- Szép – biccentettem elismerően.
- Egyébként, mit szólsz, hogy Kolos beleesett Enikőbe? – Tekintete sokat sejtető volt.
- Nem tudom, miről beszélsz – feleltem alapos meggondolás után.
- Akkor meglepettebbnek kellene lenned – döntötte oldalra a fejét engem fürkészve. Basszus!
- Honnan tudsz róla?
- Csak látom – vont vállat.
- Együtt fesztiváloztak a nyáron – kezdtem bele a sztoriba, már úgyis mindegy alapon.
- Csak ketten? – vonta fel a szemöldökét Naugh.
- Nem, ott volt GD meg Dodi is – válaszoltam.
- Ja, vágom. Úgy vettem észre, nagyon oda van.
Dobb-dobb.
- Megjöttem!
- Megjöttünk! – hallottunk egy igen magas hangot, majd hangokat a folyosóról.
- De jó… - hunyta le Naugh fáradtan szemeit, kissé lejjebb csúszva a fotelben.
- Nyugi van, nagymenő! – löktem meg a vállát játékosan, mire fürgén elkapta a kezemet.
- Kösz – nézett mélyen a szemembe, majd mikor kipattant az ajtó gyorsan elengedett.

Következő rész: http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/03/szegedolle4.html