Szegedollé, 6.rész

Még csak félúton járhattunk, amikor beborult (annyi volt a szép napsütésnek), majd egy pillanattal később leszakadt az ég.

- Áh, fázom! – vacogott Evi Olhoz bújva.

Tekintve, hogy már eleve vizesek voltunk, és még jól meg is áztunk, mindannyiunkról elmondható volt, hogy majd megfagytunk. Mindenesetre nem akartunk egyhelyben állni és dideregni, ezért Eni meg én kiszaladtunk az esőbe és eszeveszetten pörögni kezdtünk. GD minket fotózott, Dodi esőmentes helyre menekült, mondván, hogy elázik a haja, mert, hogy abban a pillanatban tényleg ez volt a legnagyobb gond. Ol barátnőjét ölelte hősiesen, míg Maci és Naugh zsebre dugott kézzel álltak és beszélgettek. Persze, nem sok nyugodalmuk volt, mert Enivel melléjük léptünk, majd beledobbantottunk egy pocsolyába, minek következtében a két fiút beterítette a sáros víz. Egy másodperc erejéig elszégyelltem magam, hogy minek provokálom állandóan Naught. A barátnős Naught. Csak békén kellene hagynom. Nem sok időm volt ezen agyalni, mert Enikő Maci elől futott, viszont én nem kapcsoltam elég hamar és Naugh azonnal elkapott. Hátulról a derekam köré fonta karjait és felemelt a földről.

- Jaj, Snádi! Hát nem nyugszol? – Hát ez az. Jogos. Valóban nem nyugszom, pedig tényleg ez lenne a helyes út. Naugh mosolyogva letett, aztán felemelte egyik kezét és az arcom felé nyúlt.

- Elkenődött az az izé – mondta kizárólagosan is szakszavakat használva a sminkemre, s ujjaival letörölte az arcom. Meg se bírtam szólalni. Halál komolyan, csak álltam ott és bámultam rá, miközben a szívem a torkomban dobogott.

Ezt a momentumot sem élvezhettem örökké, mert egyszer csak Ol mellénk pattant és nyakon öntött minket egy vödör vízzel. Nem tudom, honnan szedte azt a vödröt, de talán jobb is így.

- Kösz, ember – túrt bele Naugh vizes hajába, mely mozdulata vagy százmillió pontot megért. Ezzel szemben én úgy nézhettem ki, mint egy elázott ürge.

Mindezek után, már csak annyi volt hátra, hogy visszamentünk a kollégiumba, átöltöztünk, majd lementünk a földszintre vacsorázni. Beálltam a menza pultja előtti sorba, ami meglehetősen hosszúnak ígérkezett. Előttem egy felsőbb éves srác állt, mögöttem Maci és a többiek.

- Hajjaj! Mit egyek? – bámultam hátra Macira, mire az előttem álló gyerek megszólalt.

- Ajánlom a rántott sajtos, az mindig finom. Nem lehet elrontani – vigyorgott rám. Egy ideig szótlanul meredtem rá, felmérve a helyzetet. A srác egészen jóképű volt, szőke hajú, nagy, barna szemű. Bizonyára megnyerő mosolyosa már sok lány vesztét okozhatta.

- Szeretem a rántott sajtot – feleltem végül, mire magabiztos mosoly terült szét az arcán.

- Na, tessék! Én megmondtam. Gyere, állj elém – engedett előre udvariasan, ezzel eltávolítva a srácoktól.

- Köszi – mosolyogtam rá illedelmesen.

- Szívesen. Egyébként Dominik vagyok. Tóth Dominik. – Ezt kábé úgy adta elő, mintha ő lenne a következő James Bond. – Szólíthatsz simán Dominak is.

- Snádi Adél – mutatkoztam be én is, mert hát mégsem lehettem bunkó. Ezek után persze rántott sajtot vettem, végezetül pedig a lányokhoz indultam, akik már a szokásos asztalunknál ültek.

- Nincs kedved hozzánk ülni? – invitált Dominik kedvesen.

- Ne haragudj, majd legközelebb. Oké? – szabadkoztam.

- Nem felejtem! – ígérte, majd elment. Eközben már mindenki helyet foglalt, így levetettem magam az utolsó üres helyre Maci és Evi közé. Velem szemben Naugh méregetett fura tekintettel.

- Ki az új haverod? – kérdezte Ol jól szórakozva. – Tóth lebratyózott veled?

- Szerintem nem csak haverkodott – vigyorodott el sokat sejtetően Dodi.

- Igaza van – morogta Naugh.

- Mi? – kaptam oda azonnal a fejem, de rám sem nézve válaszolt.

- Semmi.

- Mellesleg csak a nevét tudom, ennyi – fordultam Ol felé, magam sem érettem, miért voltam kissé ingerült.

- Azért mosolyogtál olyan angyalian rá? – szúrta közbe Dodi.

- Fogd be! Csak előreengedett – dobtam meg egy borsószemmel, mire felröhögött.

- Ezt vehetem hadüzenetnek? – emelte fel a borsót az öléből, mire én is elnevettem magam.

- Aha, meg te is! – kaptam ki a kezéből, és ezúttal Olhoz hajítottam, aki kitátotta a száját, elkapta és hangosan csámcsogva elfogyasztotta a lövedékemet.

Vacsora után mindenki a saját szobája felé vette az irányt, megbeszéltük, hogy megfürdünk, aztán majd összeülünk valakinél. Zuhanyzás után természetesen még nem pizsamába öltöztem, ezért a fotelbe helyezkedtem el és nem az ágyamon. Kopogtattak.

- Snádi! Bent vagy? – szólongatott valaki. Csak egy valaki hív így.

- Szia! – üdvözöltem, amikor kitártam Naugh előtt az ajtót.

-  Menjünk el sétálni! – Nem kért, hanem konkrétan utasított, mégis boldogan mondtam igent.

Elindultunk. Le a lépcsőn, ki a kapun, a gyönyörű fényekkel kivilágított épületek irányába. Nem tettünk mást, csak beszélgettünk és beszélgettünk, néha nevettünk, vagy csak ő nevetett én meg durciztam. Leültünk a nagy szökőkút előtt az Egyetem téren. Csodálva bámultam az állandóan változó vizet meg a fényeket. Nagyon szerettem ezt a helyet.

- Nagyon szép – jelentettem ki, majd Naugh felé fordultam. Engem nézett, már ki tudja mióta. Jó, nyilván nem rég, hiszen miért bámulna pont engem órákon keresztül. Egyszerűen gyönyörű volt, ahogyan arcán a szökőkút fényei játszottak, sötét szemeiben visszatükröződött a víz kék színe. Egy pillanatig elhittem, hogy van köztünk valami. Valami felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.

- Claude! – kiáltott mögöttem valaki, mire Naugh lehunyta szemeit. Igen, ez az a hang, amit valóban szeret. A hang tulajdonosa ugyanis Rebeka volt, Naugh barátnője, aki amint odaért hozzánk, levetette magát barátja ölébe. 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/03/szegedolle7.html