2016. március 2., szerda

Váratlan, 27.rész


A matek kiváltképp remekül sikeredett. Keaton visszatért régi - eredeti - önmagához, és egész órán csak írta az anyagot. És természetesen nem szólt egy szót sem, végig hallgatott. Szuper.
 Na, nem mintha én mindenáron beszélgetni kívántam volna vele, csupán jó tudni, hogy megint minden a régi.
 Első óra után a folyosón ismét Zayleebe ütköztem, de ezúttal csak dühösen és meglehetősen feltűnően trappolt el mellettem.
 Duplán szuper.
 A nap további része hasonlóképpen alakult. Zay forrongott és olyan látványos került, hogy egy vak ember is kiszúrta volna. Keaton adta a semleges, "engem semmi nem zavar" énjét, Wyatt pedig tartózkodott. Nem tudom pontosan, kinek az oldalán állat, vagy egyáltalán vannak-e oldalak. A reggeli beszélgetésünk, vagy nem beszélgetésünk óta ő is semleges volt irányomba. Talán ha Keaton nem járt volna pont arra és fojtotta volna belém a szót legalább Wyatt mellettem lenne. Így viszont, mint azt előre vártam, leginkább a kosaras srácokkal töltöttem a nap maradék részét.
 A tanítás végezetével olyat tettem, amit azt hittem, sohasem fogok. Felhívtam Thomast.
- Igen, Miss Royce? - vette fel azonnal, gyakorlatilag az első kicsöngés után.
- Üdv, Thomas! - szóltam bele a telefonba. Thomas várt egy percet, hátha magamtól kinyögöm a hívásom okát, de persze ez hiú ábrándnak bizonyult a részéről.
- Miben segíthetek? - kérdezte, miután eltelt a normálisnak már nem mondható idő intervallum.
- Értem jönnél, kérlek? - böktem ki nagy sokára.
- Két perc - érkezett a válasz, majd leraktuk.
 A parkolóban állva azon járt az agyam, hogyan is tehetném jóvá a történteket Zayleenél. Bár okkal nem létesítettem kapcsolatot senkivel, most valahogy ez mégis rossz döntésnek tűnt. Illetve Zay és Wyatt esetében mindenképpen. Azonban, így legalább már nem volt mit vesztenem.
 Pár perc múlva a fekete BMW pontosan előttem parkolt le, és szerencsére Thomas nem szállt ki. Ezúttal nem hátra ültem be, hanem az anyós ülésre, a drága sofőröm mellé.
- Szép délutánt, Miss Royce! - köszönt kedvesen Thomas, ami meglehetősen jól esett, még ha a tiltott szót is használta.
- Neked is - biccentettem, és valamiért akaratom ellenére távolságtartó voltam.
- Hogy vagy? Milyen volt a suli? - érdeklődött, pontosan tudva, hogy ezekre a kérdésekre nem kaphat pozitív választ, különben nem hívtam volna ide.
- Remek - feleltem végül, hosszas meggondolás után. Thomas finoman csóválta a fejét, de nem szólt egy szót sem, nem mondta ki, mire gondol.
 Percekig hallgattunk, de lehet, hogy csak másodpercek, melyek túlságosan is elnyújtva, hosszúnak tűntek.
- Egyből haza menjünk, vagy... - tétovázott Thomas, eltalálva, mire is vágytam.
- Tehetnénk pár kört, ha nem gond - bólintottam.
- Rendben.
 Az út hátralévő részében nem beszélgettünk, Thomas a vezetésre koncentrált, én pedig az elsuhanó tájat figyeltem. Ezerrel pörögtek a gondolataim, főként Zaylee járt a fejemben, és, hogy talán tényleg hiba volt, amit vele műveltem.
 Egy kis idő elteltével hazaérkeztünk, tekintetem rögtön Keaton háza előtt parkoló autójára tévedt. Szóval, nagy valószínűséggel otthon volt. Szuper! Felteszem, mondanom sem kellett, hogy őt sem nagyon tudtam hova tenni. Fene egye meg, kellett nekem barátkozni!
- Jó napot, George! Hogy van? - üdvözöltem a kértünkben nagyban havat lapátoló gondnokunkat.
- Miss Royce! Lám, lám! Engedte, hogy Mr. Moor hazafuvarozza? - nevetett, szeme fiatalosan, huncutul csillogott.
- Mi ez, valami összeesküvés? - értetlenkedett Thomas, mire finoman Georgera mosolyogtam.
- Ugyan, ne aggódj! - legyintettem, majd ismét George felé fordultam. - Elég hideg van. Nem jön be inni velem egy forró kakaót? - invitáltam.
- Ezt muszáj befejeznem - mosolygott rám hálásan, de szemében nem sajnálat tükröződött. Úgy vettem észre, szereti azt csinálni, amivel foglakozott, neki ez nem nyűg.
- Segíthetek? - ajánlottam fel a biztonság kedvéért, mivel vagy ezer százalék, hogy visszautasít majd.
- Nem, köszönöm, Miss Royce! - felelte, ezzel engem már meg sem lépve.
- Azért később még áll a meghívás? - kérdeztem, George pedig boldogan mosolyogva bólintott.
 A házba lépve nyomban megcsapta az orromat a finom süti illat. A konyhában örömmel tapasztaltam, hogy szaglásom nem csalt, Lucy asszony valóban brownie-t sütött. Reméltem, George is szereti, mert ez remekül illik majd a kakaóhoz.
 A csodálatos házvezető nőnknek is köszöntem, majd biztosítottam az illatok varázslatosságáról. Tekintve, hogy apa jó szokásához híven nem volt itthon, végezetül felmentem a szobámba és elterültem az ágyon.
 Aztán felálltam, mászkálni kezdtem fel-alá, mígnem tekintetem megakadt valamin. Jobban mondva valakin. Egész pontosan Keatonék házából kilépő Wyatten. Mármint ez még nem lett volna akkora nagy dolog, hiszen ők ketten legjobb barátok. Ami inkább lekötötte a figyelmem, hogy Wyatt ezúttal határozottan az én hazám felé tartott. 



Következő rész: 
Előző rész:

2 megjegyzés :