Szegedollé, 11.rész

A szobámban üldögélve nevetgettem a kommenteken. Már amennyire ezt határtalan jókedvem engedte. Hamarosan kopogtak és az ajtóban Dodi állt. Tudtam, hogy azért van itt, hogy jobb kedvre derítsen, mert bár nem mondtam, de tisztában lehetett vele, miképpen is éreztem.

- Hölgyem! Szabad lesz? – nyújtotta felém karját, én pedig mosolyogva belekaroltam.

- Lekötelez, uram!

Dodi elindult, de valahogy pont az ellenkező irányba, mint amerre Ol szobája volt.

- Dodi? Ugye tudod, hogy nem erre kell menni? – érdeklődtem, de igazából annyira nem izgatott, hogy máris egy szobába kelljen lennem a fiúval, akibe szerelmes vagyok, és aki másba szerelmes.

- Persze, csak gondoltam sétálhatnánk egyet előtte… - kezdte indoklását, mikor közbevágtam.

- Nem lehet kimenni.

-…a kollégiumban – fejezte be a mondatát Dodi, mire felnevettem.

- Izgalmasnak ígérkezik – bólintottam, majd új téma után néztem. – Ki volt a legutóbbi lány?

- Örülök, hogy megkérdezted! Nem meséltem még neked a kis gólyáról sem, akivel rámcsapattad az ajtót – vigyorodott el büszkén.

- Nem bizony – helyeseltem.

- Nos, akkor hát itt volna az ideje. Tehát visszamentem hozzá, hogy beteljesítsem, aminek nekiláttam. Persze, eleinte dühös volt, meg minden, de aztán sikerült megmagyaráznom a dolgot.

- Ugyan! Milyen kamu sztorit vethettél be?

- A „túlérzékeny vagyok és a barátaim csak féltenek és vigyázni akartak rám, mert olyan hamar beleszerettem” taktikát.

- Ennek semmi értelme – röhögtem fel.

- Valóban nincs, azonban ötből négyszer beválik – merengett Dodi.

- Gondolom, nem a gólya volt az az egy kivétel – nevettem el magam, mire Dodi rám kacsintott.

- De nem ám!

Jól sikerült Olnál buli, végig nevettük és táncoltuk. Egy célom volt, elkerülni Naught és ez meglepő módon sikerült is. Ő sem törte magát, hogy velem lehessen, ahogy én sem. Hajnali egy körül tért mindenki vissza a szobájába, ami persze nem sok jót sejtetett a másnapra nézve.

Szeptember 3, kedd

                          

Reggel alig bírtam összeszedni magamat. Természetesen nem voltam egyedül, nagyjából mindenki kipurcant a tegnapi este után. Ráadásul első órában fizika volt. Fumannal. Mondanom sem kell, hogy a buli közben ez valahogy nem jutott eszembe. Dodival egymás kezét szorongatva foglaltuk el a helyünket a teremben. Eredetileg úgy ült mindenki, ahogyan tegnap osztályfőnökin, de nem sokáig. Fumann amint belépett, első dolga volt egy jó alaposan kidolgozott ültetés végrehajtása. Ez elvégre nem jelentett mást, mint névsor szerinti helyváltoztatást. Éljen!

Mikor végzett, valahogy így nézett ki a két padsor:

Amint az jól látszik, egyrészt Fumann-nak nem teljesen tiszta a névsor jelentése, hiszen a G, mint Gál Dániel hátrébb van, mint az F, Farone Liza. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az E-s vezetéknevű Sergio a legvégére került, csak mert a tanárnő nem vette észre az új diákot.

Azt hiszem, az is egyértelmű, hogy sokan nem jöttünk ki jól ebből az ültetés dologból. Kezdeném Dodival, aki olyan rémült és ijedt pillantásokat vetett rám az első padból, hogy az leírhatatlan. Jent elválasztották hű követőitől és én nagy szerencsétlenségemre mellém került, míg Noémi boldogságára Ol mellé ülhetett. Ol ezzel ötven százalékban szívott, de mivel a másik oldalára legjobb barátját rakták, azért annyira nem volt vészes a helyzete.

- Jesszus – hallottam Dodi vékonyka hangját előröl.

- Nyugi! – tátogtam felé, mire felszaladt a szemöldöke.

- Nyugodt vagyok. Legalább GD okos – vonta meg a vállát vigyorogva, de azért reszkető kézzel. Igaza volt, GD valahogy nagyon értette a fizikát, fogalmunk sem volt, miért és hogyan, de ez maradhat az ő titka.

Hála az égnek, az óra gyorsan elment, mert sok időt vett igénybe a rendezkedés. Fizika után töri volt, aztán irodalom, francia, rajz és végül egy tesi.

A testnevelésről tudni kell, hogy itt sajnos nincs olyan, hogy nemek szerinti eloszlás, mivel csak egy osztály van. Gondolom, nem kell részleteznem mekkora áldás a fiúkkal vagy éppenséggel ellenük játszani.

Megint, mint mindig, a fiúk drága nagy hangjának köszönhetően focizni kellett, tekintve, hogy az első óra teljen „játékkal”. Kinek játék ez? Nekünk, lányoknak csak szenvedés. Legalábbis többségünknek.

A két csapatkapitány Ol lett és Naugh, a nagy focisták. Egy kimerítő 5 perces kő- papír-olló verseny után eldőlt, hogy Ol kezdi a választást. Nagyszerű!

- Blitz – vágta rá azonnal, mivel nem teljesen hülye. Dodi fantasztikusan focizik, csak a saját szavaival élve „nem pazarolja ilyesmire az idejét”.

- Marcus – szólt Naugh. Hát igen, Marcus igen jó kapus hírében állt.

- Haver! Jól focizol? – irányult Ol kérdése Sergio felé.

- Viccelsz? Hiszen spanyol – értetlenkedett GD. Összehúzott szemekkel néztem rá, mert oké, hogy ott felkapott dolog a futball, de azért ez nem jelent semmit.

- Nyolc éve játszom – biccentett Sergio, mire Ol azonnal beválogatta.

- Lev – választott Naugh.

- Barna.

- GD.

- Kolos. – Maci nem a fociról ismert.

- Eni – döntött végül Naugh egyik jó barátnőm mellett, mert Eni viszont Macival ellentétben annál inkább szerette és gyakorolta ezt a sportágat.

- Adél – esett rám Ol választása. Ez hülye!

A maradék leány a következőképpen oszlott fel. Olhoz került még Evi, Liz, Ágnesz és Niki, Naughoz meg Jen, Noémi, Tami és Alex. Jó barátokhoz méltóan nem vették el szándékosan a másikuk barátnőjét és igyekeztek a tapadós lányokat megfelelően feloszlatni.

Nem tudom, hogyan, de rúgtam egy gólt és, hogy igazán boldog legyek, még nyert is a csapatom. Mármint Ol csapata. Végeredményben GD-nek is igaza lett, Sergio remekül játszott.

Következő rész: 

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/04/szegedolle12.html