Szegedollé, 12.rész

Szeptember 13. péntek

Uhh, tizenharmadika, péntek. Péntek tizenhárom. Bah. Kísérteties. Bár én nem vagyok babonás, meg semmi.

Az elmúlt másfél hétben nem igazán történt semmi izgalmas és említésre méltó. Mindenki ezerrel tanult az év eleji ismétlő dolgozatokra, amelyek mindig brutálisak és lehetetlenek, mégsem lehet megbukni rajtuk.

Pont ezért van ma az a fontos nap, mikor a jó fej iskolánk négynapos hétvégét hirdet, hogy a tanulók hazautazhassanak és elregélhessék, hogyan mentek át A VIZSGÁN.

Ez mind szép és remek lenne, de nekem sajnos nem jött most össze az élet. Én ugyanis nem mehetek haza. Illetve mehetni mehetek, csak semmi értelme nem volna. Apa pont üzleti útra ment, anya meg, mint mindig, jó szokásához híven elkísérte.

Az osztályból nagyjából mindenki hazautazott, be is jöttek elköszönni. Leszámítva persze Naught, akinek ez túlságosan is luxus lett volna. Mondjuk, nem tudom, miért vagyok így fenn akadva ezen, hiszen eddig pont, hogy ezt kívántam elérni. Ugyan, kit hülyítek? Nyilván, szerettem volna, ha elköszön, és nyilván többet és jobbat is szeretnék, de egyszerűen nem lehet. Ettől függetlenül nem kell bunkóskodni. Ol még említette is, hogy velük megy egy vonaton. Éljen!

Evi, Eni és Maci is felajánlották, hogy menjek velük, ők és a családjuk majd gondoskodik rólam ebben a négy napban, de természetesen sehova se akartam bepofátlankodni.

Így hát, egyedül maradtam. Beraktam egy kis zenét, majd unottan terültem el a fotelemen.

- Hálló! – vettem fel a hirtelen megrezzenő telefonomat.

- Szia, kincsem! – szólt bele anya.

- Szia, anya!

- Ki vagy ám hangosítva – világosított fel anya, mire elgondolkodtam, hogy hány ember lehet még jelen, de végül arra jutottam, hogy valószínűleg csak plusz egy.

- Szia, apa! – üdvözöltem a lehetséges jelenlévőt tétován.

- Szia, drágám! Hogy vagy?

- Megvagyok, köszönöm. – Nem akartam elmondani, milyen rossz is ez most. – Ti hogyvagytok? Merre jártok?

- Velünk is minden rendben, már itt vagyunk – tájékoztatott anya, roppant bőségesen ellátva az információk hadával.

- Nagyon büszkék vagyunk rád! – vágta közbe apa.

- Ó, igen! Remekül teljesítettél a vizsgákon, nagyon örülünk! – tette hozzá anya, és hallottam, hogy mosolyog.

- Köszi.

- Most mennünk kell, majd még hívunk. Szeretlek, drágám.

- Én is szeretlek titeket.

Ezzel le is tették.

Lehunytam a szemem, és csak úgy merengtem az élet kisebb nagyobb dolgain, mikor kopogtattak.

- Ki az? – szóltam ki flegmán, meg sem mozdulva.

- Én – jött a válasz. Kösz, haver! Most aztán sokkal okosabb lettem.

- Ki az az én? – felettébb kellemes és magasröptű ez a beszélgetés.

- Naugh.

Bakker! Azonnal kipattant a szemem meg vele együtt én is a fotelből.

- Mit keresel itt? – üdvözöltem kedvesen, de nem engedtem be. Jó volt nekünk így, köztünk egy ajtóval.

- Mit keresel itt? Ez komoly? Egy kicsit jobban is örülhetnél. Meg akár be is ereszthetnél – méltatlankodott Naugh, de hangján úgy hallottam, csodásan szórakozik rajtam.

- Miért? Mit szeretnél? – tétováztam.

- Nem árulom el, amíg nem nyitod ki az ajtót – érkezett a frappáns válasz.

- Ez nem ér – panaszkodtam, de azért eleget tettem szavainak.

- Nem hiszem el, hogy ilyen vagy. Pedig én vagyok a megmentőd – sajnáltatta magát Naugh, de szája sarka felfelé görbült.

- Milyen megmentőről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Gondold át ezt egy kicsit – dobta le magát a fotelbe Naugh, és sokatmondóan felnézett rám. – Adok neked egy kis időd.

Mekkora szemét!

- Miattam maradtál itt? – kérdeztem rá, kockáztatva, hogy ezzel oltári nagy hülyét csinálok magamból.

- Részben – kacsintott rám.

Te. Jó. Ég.

- Mit jelent az, hogy részben?  - húztam össze a szemöldököm. Ez így még sem annyira te jó ég. Maximum egy jó eget ér meg.

- Anya elvileg otthon van, apa meg Franciaországban. Mondták, hogy látogassam meg mindkettejüket, de nyilván ez nem lebonyolítható alig négy nap alatt.

Naugh szülei amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban élnek, hol együtt vannak, hol nem. Gondolom, ez most határozottan az utóbbi variáció.

- És?

- És nem akartam választani köztük.

- Figyelj! Én egyrészt sajnálom, hogy így álltok, de nem tudok elsiklani a tény felett, hogy egyáltalán nem miattam maradtál – jelentettem ki, mire felnevetett.

Ez még csak a jó eget sem érdemli meg. Becsapott, átvert. Egyszerűen nem akart balhét szítani a szülei között, ennek az egésznek semmi köze hozzám.

- Dehogynem. Mehettem volna valamelyikükhöz – védte magát Naugh, mellesleg elég gyengén.

- Nem igaz, csak nem akartál dönteni kettejük között – néztem rá szúrósan, de belül szomorkodtam.

- Na, álljunk csak meg! Akkor a nagyszüleimhez mentem volna. Bírom őket – magyarázta.

- Legyen, ahogy akarod – legyintettem feladva az ellenkezést, aminek látszólag semmi értelme sem volt.

Naugh elégedetten vigyorodott el, hiszen övé volt a „győzelem”. Mikor megcsörrent a telefonunk, egyszerre mondtuk ki az okát.

- GD. 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/04/szegedolle13.html