2016. május 9., hétfő

Szegedollé#17


Szeptember 16. Hétfő

 Jó ég! És ezt most határozottan rossz értelemben értem. Borzalmas nap volt ez a mai. Kezdjük ott, hogy reggeli. AZ ebédlőben alig voltak páran, de ez így az utolsó napra mondjuk úgy, hogy megszokottá vált. A szokásos asztalhoz ültem le, csak ezúttal a társaság nem éppen a szokásos volt. Mellettem Sergio foglalt helyet, majd később csatlakozott Jen, aztán Naugh is.
Kék pólót viselt, hozzá fekete melegítőnadrággal és hasonló színű vászoncipővel. Pont annyira nézett ki remekül, mint bármikor máskor.
Az étkezés meglehetősen csendben folyt le, utána pedig mindenki a saját újtára indult. Én a szobámba vonultam vissza, de mikor be akartam csukni az ajtót magam mögött, egy kéz megakadályozta a mozdulatomat. Naugh keze volt, rajta továbbra is az én karkötőmmel.
- Miért csináljuk ezt? – nézett rám komolyan, azonban nem lépett be a helyiségbe.
Ja, igen. Tegnap este egy rosszabb pillanatomban, éppen amolyan „nem érdekelsz, hagyjál békén” félében, feloldottam a jinxet, mondván, hogy mi értelme van ennek az egésznek.
- Nem tudom – feleltem, pedig pontosan tudtam, mire megy ki a dolog, hogy miért tesszük ezt.
- Neked jó ez így? Hogy gyakorlatilag egymáshoz sem szólunk? – érdeklődött kedvesen. Meglepett ez a hangsúly, se nem mérgesnek, haragosnak vagy csalódottnak nem látszott. Sokkal inkább közömbös félének, akit csupán csak a formalitás miatt kérdezősködik.
- És neked jó, hogy állandóan csak szórakozol velem? Hülye kérdés, nyilván jó – vágtam vissza ingerülten.
Tisztában vagyok vele, hogy már vagy kismilliószor jelentettem ki, hogy nem bírom tovább, ez nem helyes és, hogy abbahagyom. Aztán persze pontosan ugyanott folytattam, mert képtelen voltam szavaimhoz hűen cselekedni. A szerelem nehéz dolog és felejteni még inkább.
- Sose akartam szórakozni veled – felelte kifejezéstelen arccal Naugh. Hát igen, csak a szokásos.
- Milyen kár, hogy nem értünk egyet – mosolyodtam el gúnyosan, majd becsuktam az ajtót.
Belsőm egy kicsiny része könyörgött, hogy Naugh kopogjon be újból, kérjen bocsánatot, mondja, hogy ez az egész egy nagy tévedés, egy félreértés. Azonban ez a pillanat nem jött el, mert csak az én fejemben létezett. Ennyi volt.

 Szeptember 17. Kedd

Ma, végre valahára visszajöttek a többiek. Természetesen kimentem eléjük a pályaudvarra és mindenkit legalább annyira jól megölelgettem, mintha nem négy napja, hanem minimum négy éve nem láttuk volna egymást. Az arcukra volt írva, hogy gyakorlatilag mindent tudnak, ami itt történt távollétükben. Én a lányoknak meséltem, Naugh talán a fiúknak, az infó pedig terjedt.
- Hé, Ad! Okés vagy? – ölelte át a derekamat kedvesen Ol. Jól esett a közeledése, meg az, hogy nem választott oldalt, ahogy a többiek se nagyon. Nem indult klikkesedés és háborúzás a mi harcunk miatt.
- Igen, persze – mondtam. Attól függetlenül, hogy ilyen aranyos, még nem fogok pont neki beszámolni az érzéseimről. Valószínűleg Evi így is úgy is megteszi helyettem.
Ekkor viszont észrevettem valamit, ami annyira ledöbbentett, mint amennyire nem. Maci, igen az a Maci, fogta Eni kezét. Igen, arról az Eniről beszélek. Te jó ég. Összejöttek. Összejöttek? Ott álltam csendben, figyelve őket, s közben ezer gondolat kavargott a fejemben. Örültem neki, hogy boldogok – már ha azok, és nem valami zsarolós kényszerítős dologról van szó – annak, hogy végre egymásra találtak. Ám a kis ördög is helyet kapott a fejemben tartandó gyűlésen, és mást sem hajtogatott, mint, hogy erről én miért nem tudtam, s mi lesz így velem. Minden barátom párban volt, vagyis nagyon nagy arányban. Az ember ilyenkor egy kicsit mindig elveszti őket, mert hirtelen valaki új kap fontos szerepet az életükben.
Hirtelen egy kar ölelte át a derekamat.
-  Bizony, jól látod. Hollywood vadiúj álompárja áll előttünk. Mani – vigyorgott rám Dodi.
- Mani? – vontam fel a fél szemöldököm.
- Tudod. Maci plusz Eni. Ebből kijön a Mani – magyarázta Dodi, majd megrökönyödött tekintetetem látván védekezően feltartotta a kezeit és hozzátette. – Nem én találtam ki!
- Pedig felettébb zseniális – bólogattam ironikusan, majd köszöntem az ifjú párnak, akik éppen akkor értek oda hozzánk. – Sziasztok!
- Szia, Snádél! Figyelj, én el akartam mondani, de annyira személytelen lett volna – kezdte Maci, de Eni közbevágott.
- Igen, sokkalta jobb ez így, hogy itt vagy – hadarta.
- Srácok! Semmi baj, megértem. És nagyon örülök nektek – nyugtattam meg őket, mire hálásan rám mosolyogtak, aztán a cuccuk felé indultak.
Csak néztem utánuk, majd egy nagyot sóhajtottam.
- Ketten maradtunk, drágám – jelent meg mellettem újfent Dodi.
- Ja, ketten a világ ellen – biccentettem.
- Viszont lassan már csak te leszel szingli – röhögött fel, cserébe jól belebokszoltam a karjába.
- Fogd be. Neked talán van barátnőd? – érdeklődtem.
- Tudod, hogy nekem mindig van. Csak mindig más – kacsintott rám, én pedig ismét megütöttem.
- Hülyegyerek.
- Ugyan már! Majd mehetünk duplarandira – közölte hatalmas vigyorral az arcán. : mármint nyilván nem együtt, hanem szerzek neked valami vagány arcot, én meg hozom a szokásosat.
- Miért nem együtt megyünk? Te meg én? – incselkedtem szórakozottan.
- Szeretem az életemet és nem hiányzik, hogy kilapítsanak – vont vállat Dodi, mire értetlenül meredtem rá, de nem kaptam indoklást.
- Mindegy is, Ad. Úgyis ott van neked Sergio, meg Dominik. Szia, haver – fogott kezet közben Naughval.
- Sziasztok! – köszönt.
Úgy nézett ki, ahogyan mindig. Csodálatosan. A kezére pillantottam, de a karkötőm nem volt sehol. Egy pillanatra átfutott az agyamon egy gondolat, miszerint nem kellett volna tegnap így kiakadnom, de aztán gyorsan elvetettem.
- Gratulálok nektek. Éppen ideje volt – nézett Eni és Maci összefonódott ujjaira Naugh, a párocska pedig köszönetképpen boldogan bólintott. 


Következő rész:

5 megjegyzés :