Szegedollé#19

Szeptember 24. Kedd

Eltelt egy egész hét. Mindent, amit korábban a csapatunk összetartásságáról és oldalakra nem válásáról mondtam, most ünnepélyesen visszaszívom. Mivel Naugh és én azóta sem beszélünk – mellesleg nem tudom, hogy pontosan mi váltott ki ekkora ellentmondást kettőnk között – a barátainknak akarva akaratlanul választania kellett ki mellé állnak. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy Naugh és én közöltük velük, hogy akkor most mindenki döntsön, aztán a soha nem viszontlátásra. Egyszerűen elkezdett így alakulni. Például egy programnál, nyilván más lett a felállás, mint azelőtt, máshogy csoportosultunk. Azonban a dolgok akként szerveződtek, hogy GD nyíltan Naugh mellé állt, Dodi pedig a saját problémái miatt pedig mellém – persze ennek ugye nem volt köze a Naughval való vitámhoz -, a többiek pedig csak szerették volna, hogy minden rendben legyen. Az osztály többi része, nem hiszem, hogy konkrétan tudna bármit is erről az egészről, de ha mégis, akkor fiúk Naugh mellé, a lányok pedig mellém. Na, jó, Jennek talán van sejtése a dologról, de csupán azért, mert ő mindenről tud, és gondolom felettébb boldog a történtek miatt.
Fogalmam sincs, hogyan lehetne megint minden a régi, de azzal tisztában vagyok, hogy sem Naugh, sem én nem teszünk meg mindent az ügy helyrehozásának érdekében. Sőt, jobban mondva semmit nem teszünk.  
Engem idegesítenek az állandó játszadozásai. Elhiszem, hogy lehet, hogy érez valamit irántam, vagy érzett a múltban, de ennek nem ez a módja. Nem szórakozgatni kell. Ő meg ugyebár azért dühös, mert én ezeket gondolom róla, meg mert féltékeny Sergiora, meg mit tudom én kire. Kizárólagosan azért, mert neki van barátnője, de azért én se legyek senkié. Már elnézést, de ilyen hülye indokok miatt nem fogok bocsánatot kérni.
Az egyetlen gond ott van, hogy mindezektől függetlenül, az érzéseim nem változtak meg, nem lettek köddé, csupán most valahogy körbeöleli őket a haragom. Azonban Naugh továbbra is mindegy egyes nap gyönyörű. Mostanában nem zselézi a haját, így sötétbarna tincsi olykor a szemébe hullnak, melyeket egy laza mozdulattal, kezével söpör arrébb. „V” nyakú pólói, melyek egy picit belátást engednek mellkasára és szűk nadrágjai továbbra is odavonzzák a tekintetem. Kínos.
- Szerinted ez így klassz? – kapott el Ol angol után a folyosón.
- Micsoda? – tetettem az ártatlan, nagyokat pislogva.
- Adél! Ez gáz! – vágta a képembe Ol határozottan. Tudtam, hogy tényleg komolyan beszél, mert az egész nevemen szólított. Azonban, volt itt egy apró bökkenő.
- Kérlek, szólj, ha tévedek, de úgy beszélsz, mintha ez az egész miattam lenne – vontam fel a szemöldököm.
- Talán azért, mert… - kezdte Ol, de feltartottam a kezem, megálljt parancsolva szavainak.
- Ezt most be se fejezd – néztem rá, és fél mosolyra húztam a szám.
- Te élvezed ezt?
- Úgy nézek ki, mint aki élvezi? – nevettem fel fájdalmasan, mire Ol sóhajtott egy nagyot.
- Nem igazán. Akkor meg miért nem teszel ellene? – kérdezte a szemembe nézve.
- Amiért Naugh sem tesz – feleltem vállat vonva, mire Ol lesütötte a szemét. Na, tessék.
- Ad, figyelj…
- Hagyjuk ezt, Ol. Nem érdekel – ráztam meg a fejem, ő pedig megértően bólintott, majd otthagytam.
Szuper! Azt hiszem, Ol csatlakozni készül a Team Naughoz. Szomorúan és mérgesen lépdeltem fel a lépcsőn, mígnem beleütköztem a velem szemben haladó Dodiba.
- Hé, Dél! Mi a baj? – érdeklődött irányt változtatva és társult hozzám.
- Mi lenne? – sóhajtottam, mire Dodi csak biccentett.
- Szívás – közölte, mire felröhögtem.
- Nagyon együtt érző vagy.
- Köszönöm – felelte lazán, amin ismét nevetni támadt kedvem.
- Nem bóknak szántam – ellenkeztem, Dodi pedig sejtelmesen rám kacsintott.
- Én viszont annak vettem – húzta ki magát büszkén. – Hiszen az vagyok!
- Mi?
- Nagylelkű, kedves, aki mindig meghallgat, és együtt érez veled.
- Ilyen lennél? – kérdeztem vissza vigyorogva, amolyan elgondolkodó arcot vágva.
- Megsértesz - fintorgott.
- Dehogy sértelek. Tisztában vagy te ezzel – mosolyogtam.
- Az egyszer biztos!
- Mit tervezel tenni? – szólalt meg egy kis idő elteltével Dodi, már a fotelemen terpeszkedve.
- Semmit, és főleg nincsenek terveim – terültem el az ágyon, fejemet lógatva a végén, Dodira pillantottam.
- És mit vársz ettől az egésztől?
- Semmit. Mit kellene?
- Ennek a beszélgetésnek így nem sok értelme van – röhögte el magát Dodi. – Egy normális válaszod sincs.
- Na, látod, ilyen veled dumálni – vágtam rá azonnal, mire gonosz mosolyra húzta a száját.
- Ezt nem veszem be.
- Pedig nem ártana. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy fintorogjak.
- Komolyan, Dél! Nekem elmondhatod – noszogatott.
- Tudom.
- Én nem Evi vagyok, aki képtelen tartani a száját Ol előtt, nem is Kolos, aki meg mostanában teljesen el van havazva a maga szerelmi életével.
- Tudom – válaszoltam ismét gépiesen.
- Akkor hát?
- Valójába tényleg nincs tervem, sem elképzelésem a jövővel kapcsolatban. Nem fogok én kezdeményezni, ahogyan nagy valószínűséggel Naugh sem. Nem tudhatom, mi gof ezek után történni.
- Régen mindig indítottál bocsánatkérési hadjáratot, ha róla volt szó – emlékeztetett Dodi.
- Az régen volt. Sose volt ilyen magasröptű vitánk – nevettem fel gúnyosan, mire Dodi is elvigyorodott.
- Ez mondjuk igaz. Kíváncsian várom a folytatást.
- Akárcsak én. 

Következő rész:

http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/05/szegedolle20.html