Szegedollé#22

*egy héttel ezelőtt*

Szeptember 25. Szerda

- Szóval, hello, kedves feleségem! – ért utol a folyosón Dodi vigyorogva.

- Phmf! – fordultam azonnal a másik irányba, hiszen már ment a feladat.
- Most halál komolyan az történt, amit érzékeltem? – ingott meg egy pillanatra Dodi, de aztán hamarosan kapcsolt. – Ja, hogy már megy a játék. És akkor most mi lesz?
- Hogy mi lesz? – kérdeztem vissza, mivel erre nem tudtam a jó választ.
Fogalmam sem volt, mit kellene tennünk, hogyan kellene nekikezdenünk, és hogy egyáltalán mi jön ezek után. Csupán azzal voltam tisztában, hogy mi a kijelölt szerepem: elválni Doditól mielőbb.
- Üdvözöllek újonnan szerzett legjobb barátnőm! – jelent meg mellettem Ágnesz és csajosan átkarolta a vállamat.
- Blitz – biccentett kelletlenül Naugh, aki időközben szintén csatlakozott társaságunkhoz. Úgy tűnt, neki legalább akkora nyűg ez az egész, mint nekünk, többieknek.
- Hello, én legjobb haverom! – hagyta figyelmen kívül Naugh bunkózását Dodi, remekül eljátszva szerepét.
- Gyerünk már, Ol! Hadd aludjak a szobádban! – lépkedett el mellettünk Noémi Ol karjába csimpaszkodva.
- Kizárt dolog! – ellenkezett a srác szinte azon nyomban.
- Ne csináld már! Elhagyott a pasim, nincsen hol lakom, azt mondtátok befogadtok! – pislogott ártatlanul Noémi. Úgy látszik, neki – velünk ellenben – remekül bejött ez a feladat.
- Az egy dolog. Bevi fogadott be, ő a gyerekkori barátod, menj és költözz hozzá! – uszította barátnőjére Noémit Ol. Persze, Evi nyilván ezt kevésbé bánta, mintha Noémi inkább Ollal aludt volna.
- De, de…
- Semmi de! Végeztem – iszkolt el a helyszínről Ol, mielőtt még Noémi bármi kifogást találhatott volna.
Nem sokkal mögöttük ballagott kicsit szomorkás hangulatban Evi, így minden igyekezetemmel azon voltam, hogy sikerüljön elkapnom egy másodperc erejéig elhomályosult tekintetét.
- Minden rendben lesz veled? – tátogtam, mikor végre sikerült észrevennie.
- Persze – érkezett a válasz egy halvány mosoly kíséretében. – És te?
- Majd túléljük valahogy – nyugtattam, aztán eltűnt a szemem elől.
- Az van, hogy nekem most muszáj lelépnem – osztotta meg velünk gondját Dodi, én pedig kaptam az alkalmon, hogy egy kicsit felvegyem azt a bizonyos álarcomat.
- Már megint? Viccelsz? Dolgozni mész, igaz? – érdeklődtem a lehető leggúnyosabb hangnememben.
Azokra a momentumokra gondoltam, mikor Naugh lelépett, hogy a barátnőjével legyen, én pedig minden alkalommal magamra maradtam. Vele sose mertem nyíltan gúnyos, ironikus, bántó és a cselekvéseit sérelmező lenni, de a fejemben elterveztem, milyen hangsúllyal olvasnék be neki. Ez pedig egy remek apropónak ígérkezett, hogy gyakoroljam.
- Igen, tudod, nekem kell pénzt keresnem és eltartanom a családot – érvelt Dodi, ami némiképp elgondolkodtatott.
Vajon az én karakteremnek van munkája? Mi van, ha Dodi azért dolgozik ennyit, mert én nem csinálok semmit, ami pénzt hoz? Akkor miért kellene elválnunk? Ez az egész nem volt egyértelmű számomra.
Azonban úgy rémlett, ami nem állt a papíromon, azt magam kreálhattam meg.
- Én is keresek ám pénzt! – vágtam vissza bénán, de büszkén.
- Azért dolgozom ennyit, hogy neked jobb legyen – jelentette ki Dodi, aztán sürgetően az órájára pillantott.
- Ez nem…
– Tényleg mennem kell. Vacsorára jövök, drágám! – lépett el mellettem, majd búcsúzóul nyomott egy futó puszit az arcomra.
- Ugyan, szívem! Ne vedd ennyire a szívedre – simította meg a hátamat együttérzően Ágnesz.
- De hát te is látod, mennyire elhanyagol! – fakadtam ki, és véletlenül egy momentumra a pillantásom Naughra tévedt. Valóban csak egy másodperc volt az egész. És teljességgel bizonyosan állíthatom, hogy totálisan véletlen történt.
- Látom én, csak nem hiszem el – válaszolta Ágnesz óvatos mosolyra húzva a száját.
- Minek vagyok én még itt? – töprengett unottan Naugh.
- Hát ezt mi sem tudjuk – felelte neki Ágnesz kedvesen, én viszont a képébe tudtam volna ordítani, hogy nyugodtan elmehet ám.
- Mentem – tett egy száznyolcvan fokos fordulatot Naugh és szavaihoz hűen elhagyta a folyosót meg minket.
- Nem értem, miért pont hozzátok kellet költöznöm – forrongott GD, mikor elhaladt a közelükben.
- Ne bosszankodj, testvér! Jól elleszünk hármasban – ígérte neki Eni, aki ezért lényegesebben elégedettebbnek látszott a felosztással, mint Evi vagy jelen esetben én.
- Mehettem volna valamelyik haveromhoz a játékteremből – folytatta GD figyelmen kívül hagyva Eni mondanivalóját.
- Kizárt dolog, hogy azoknak a kockáknak van saját lakása. Ott legfőképpen negyedik vagy ötödik kerék lehettél volna – röhögte el magát Kolos.
Érdekes volt látnom, hogy valahogy GD és Kolos nem pendült egy húron, holott valami nagyon nagy közös dolog kötötte össze őket. Ahogy eltűnődtem ezen rá kellett döbbenem, hogy sosem voltak valami nagy puszi pajtások.
Eni egy bátorító pillantást küldött felém, mikor felfedezett, míg Kolos csupán tehetetlenül széttárta a karjait, amolyan „lehetne ennél rosszabb is” stílusban.
Hát ebben valóban igaza volt.

 
Következő rész: http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/07/szegedolle23.html