2016. szeptember 26., hétfő

Kosársuli, 20.rész

- Merika? – kérdeztem vissza döbbenten, de sikerült az elején egy szépet csuklanom, így a szókezdő „a” valahol elveszett.
- Merika? - vágott értetlen fejet Konrád, azután jóízűen elnevette magát.
- Amerika – javítottam ki magamat fürgén. – Tényleg elmész?
- Megjegyezném, hogy eddig egy szóval sem mondtam, hogy elmegyek – mosolyodott el, majd dobott egy laza hárompontost.
- De gondolkodsz rajta – értelmeztem a helyzetet.
- Hogyne gondolkodnék – értett egyet egy aprót bólintva, majd a derekamnál megragadva elkísért egy közeli padhoz, és leültetett.
Fájó lábamat a padra fektette, aztán óvatosan ő is helyet foglalt.
- Azta – sikerült végül kinyögnöm valamit.
- Ja – biccentett Konrád.
- Na, jó. Csináljunk egy pro és kontra listát – vetettem fel hirtelen felmerült ötletemet, Konrád pedig kíváncsian fordult felém.
- Pro és kontra? – ismételt meg.
- Igen. Indítsuk a nehezével. Mi az, ami visszatart?
Arra lettem figyelmes, hogy hevesen dobogott a szívem. Most, hogy felmerült, hogy elutazna és esetlegesen „elveszíthetem”, úgy éreztem, én ezt nagyon nem akarom. Talán már nem csak úgy, mint egy barát. Talán már túlságosan is ragaszkodni kezdtem hozzá, viszont azt szerettem volna, ha a legjobb lenne neki.
- Nem is tudom – ingatta a fejét elgondolkodva. – Fiatalnak érzem még magam ehhez.
- Ezt hogy érted?
- Itt hagyni a családom, az otthonom, a barátaim és kimenni teljesen egyedül külföldre. Gimi után oké, de most… – magyarázta Konrád a semmibe meredve.
- Most nem – fejeztem be a mondatát, megértve, mire is célzott mindezzel.
- Most nem.
- Ugyanakkor? – vártam ezúttal a pro érveket.
- Ugyanakkor ez egy páratlan, lehet, hogy soha vissza nem térő lehetőség.
- Ezzel nem tudok ellenkezni.
- Te mit tennél a helyemben? – nézett mélyen a szemembe Konrád, az őszinte véleményemet várva.
- Komolyan fogalmam sincs – feleltem hosszas töprengés után. – Szerintem itt maradnék.
- Miért?
- Nem mernék kimenni - vallottam be őszintén. – De figyelj. Ha most kaptál egy ilyen ajánlatot, sanszos, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom.
- Ez eléggé úgy hangzik, mintha marasztalni próbálnál – pillantott rám jelentőségteljesen Konrád.
- Én nem… - kezdtem volna ellenkezni, de Konrád rögtön közbevágott.
- Féltesz Merikától, bokasérült lány?
- Nem, dehogy!
- Akkor a merikaiaktól?
- Ez egyáltalán nem vicces – vágtam szemrehányó arcot, de persze azért valamilyen szinten mókásnak tartottam a félresikerült merikais kijelentésemet.
- Hogyne volna az. Talán azért aggódsz, mert nem tudok merikaiul? Sőt, még angolul se nagyon. Vagy éppen ngolul – merengett el Konrád szórakozottan.
- Én nem akarlak visszatartani, vagy ilyesmi – próbáltam meggyőzni Konrádot vagy éppen magamat.
- Dehogynem! Lehet, hogy máris a szívedhez nőttem, bokasérült lány?
- Én…
- Ezért nem akarsz elengedni? – kombinált Konrád.
- Ne felejtsük el, hogy te is alaposan hezitálsz – emlékeztettem, hátha ez segít rajtam, de persze egész mást ragadott ki, mint amit üzenni akartam.
- Szóval akkor beismered. Itt akarsz tartani – vádaskodott komoly képpel, de mégis viccelve.
- Elég, jól van. Hagyd abba – tornáztam fel magamat állásba.
- Csak nem tetszem neked, bokasérült lány?
Ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább.
- Inkább hazamegyek – fordítottam hátat Konrádnak, azzal a tervvel, hogy akkor szavaimhoz hűen is teszek.
Egy minutummal később Konrád megragadta a csuklómat, ezzel visszatartva engem. Majd kezeivel hátulról átkarolta a derekamat, homlokát pedig a bal vállamra támasztotta.

6 megjegyzés :