Hóesés

2016. november 22., kedd

Felejtheteten nyár#28

- Mit iszol? – szagolt bele a kezemben lévő pohárba Dex.
- Málnás limonádét – feleltem belekortyolva az italomba.
- Az meg micsoda? – bámult rám csodálkozva.
- Mint azt a neve is mutatja, málnás limonádé – vigyorodtam el.
- Csinálsz nekem is egyet? – kérte csillogó szemmel, majd helyet foglalt az asztalnál.
- Persze - kaptam el a hűtőből a citromlét, majd megfelelő mennyiségben öntöttem belőle a pohárba, aztán málnaszörpöt is adtam hozzá, majd felvegyítettem az egészet vízzel, lezárásképp pedig beledobtam két jégkockát.
- Csak ámulok és bámulok – figyelte a folyamatot oldalról Dexter.
- Parancsolj – nyújtottam át neki a poharat, majd beleraktam neki is egy szívószálat.
- Nagyon finom – szürcsölte az üdítőt Dex, közben a szívószálat rágcsálva.
- Tudom – értettem egyet a pultnak dőlve.
- És még jól is néz ki – vizslatta a pohár tartalmát.
- Hogyne.
- Akárcsak te – kacsintott rám Dexter, mire félrenyeltem a limonádét, és köhögni kezdtem.
- Hrgg – hörögtem küszködve.
- Hé! Jól vagy? – kapta ki a kezemből a poharat Dex, majd lerakta a pultra.
- Hm, persze – bólogattam továbbra is fulladozva.
- Azt látom – mért végig Dex sokat sejtető tekintettel.
- Csak félrenyeltem – magyaráztam.
- Na, ne mondd – nevetett fel Dexter.
- De. Hirtelen akartam megszólalni – bizonygattam, hogy még véletlenül se képzelje, hogy miatta van ez az egész. Vagy amiatt, amit mondott.
- És mégis mit akartál ilyen hamar közölni? – mosolyodott el. Ekkor vettem észre, milyen közel áll hozzám.
- Azt, hogy ez csak természetes, bár szerintem nekem jobb színem van, mint a limonádénak – mondtam a szemébe nézve.
- Ezzel nem vitatkozhatok – fúrta tekintetét mélyen az enyémbe, száján pajkos mosoly játszott.
- Na, állj arrébb - hessegettem a kezemmel, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a felállással.
- Talán zavarok? – rakta egyik kezét a pultra, közvetlen az oldalam mellett.
- Kellemesebb volna a jelenléted nélkül elfogyasztani ezt a limonádét – válaszoltam komoly fejjel.
- Olyat mondj, ami igaz – élvezte ki maximálisan a szituációt Dex.
- Nem szokásom hazudni – vágtam vissza hamar, majd a másik irányba indultam, azonban Dex rögtön lezárta a menekülési útvonalamat a másik kezével.
- Ugyan, Leah. Ez a kijelentés is hazugság – jegyezte meg mindent tudó fejjel. – Nem emlékszel, mit össze füllentettél mindig is? – hajolt közelebb.
- Mit művelsz, L? – sétált a konyhába Dex álmosan.
- Semmi különöset – rejtettem a hátam mögé a törött tányért.
- Zajt hallottam – dörzsölte meg a szemét fáradtan.
- Biztosan álmodtam – vágtam rá sietősen.
- Mi van a hátad mögött? – lépett közelebb kíváncsian.
- Semmi – léptem egyet hátrébb.
- Mutasd meg! – kérte fellelkesülve. – Eltörtél valamit?
- Csak ezt a tányért – húztam elő a hátam mögül az említett darabot.
- Már megint? – forgatta a szemét Dexter, de jól mulatta a dolog.
- Ugyan, sosem derül ki – fogtam a törött tányér két darabját, és elrejtettem őket a kanapé alá.
- Nem gondolod, hogy ott hamar megtalálják? – faggatott Dex.
- Dehogy. Sose takarítanak a kanapé alatt. Majd kidobom, ha nem lesznek itthon – osztottam meg vele a tervet.
- Hat évesen mindenki csinál ilyet – legyintettem magabiztosan.
- Kizárt – ingatta a fejét Dex, majd még közelebb hajolt. – Arra is emlékszel, mi volt utána?
Nyilván ugyanerről az esetről beszél.
- Nem én! – csóváltam a fejemet.
- És még ilyenkor is hazudsz – hajtotta le lemondóan a fejét Dex, majd sóhajtott egy nagyot.
- Rémlik valami. Halványan.
- Ki tette ezt a kanapé alá? – lépett be anya a szobám ajtaján kezében a reggeli törött tányérokkal.
- Dexter – vágtam rá azonnal, lelkiismeretfurdalás nélkül.
- Nem volt ám szép dolog ilyeneket hazudozni – emelte fel a fejét ismét Dex.
- Mégsem árultál be – suttogtam teljesen elveszve a tekintetében.
- Persze, hogy nem.
- Szóval, én dugtam el a törött tányérokat – jelent meg a kert végében Dex mosolyogva.
- Bocsi – húztam el a számat.
- Fizetned kell a hallgatásomért – sandított rám gonoszan.
- Nem árultál be? – ámultam meglepődve.
- Nem én.
- Mit szeretnél?
- Megelégszem egy puszival – tartotta oda az arcát, én pedig egy szó nélkül nyomtam egy puszit az arcára.
- Bevezethetnénk, hogy mindig így fizetsz majd, ha hazudsz – incselkedett Dex, amit végképp nem tudtam hova tenni, de egy percig sem tagadhattam, mennyire nem zavart a közelsége.
- Felejtsd el – jelentettem ki mégis.
- Se baj. Jó nekem fordítva is – simította száját az arcomra, mire azonnal elpirultam.
- Dex! – kiabált Coop a nappaliból, Dex pedig rám kacsintott, majd ott hagyott a konyhában egyedül a lángoló fejemmel.


2 megjegyzés :