- Hát ez felettébb
romantikus – jegyeztem meg ironizálva, miközben egyre beljebb sétáltunk az
állítólagos félelem és rettegés barlangjában.
- Romantikéra
vágynál? – gúnyolódott mellettem Keaton.
- Nem éppen –
csóváltam a fejemet.
- Azért, ha
mégis, elmehetünk ám a csókkastélyba is – folytatta Keat szórakozottan.
- Kösz, nem –
feleltem hátrasandítva. – Hova lettek Wyatték?
- Az előbb lekanyarodtak balra – válaszolta Keaton félvállról.
- Gondolom, Wyatt
bűne – forgattam a
szememet magamban kicsit Zayt sajnálva.
- Nyilván. Ő már csak ilyen romantikus.
- Vagy csak
szimplán gyerekes – fintorogtam.
- Talán nem
preferálod a jól bevált megvédős váll átkarolós taktikát?
- Jobb szeretem
az üvöltözés utáni kiengesztelésképp előadott közeledést – szaladt ki a számon, ezzel korábbi afférjainkra célozva.
Keaton egy
pillanatig nem szólt semmit, én pedig magam elé képzeltem kárörvendő arcát.
- Még szerencse –
ragált végül, megkímélve engem az élcelődésétől.
- Itt amúgy nem
fog semmi sem történni? – érdeklődtem nagyokat
pislogva a sötétben.
- Valószínűleg a meglepetés erejére várnak.
- Lehet – tűnődtem, közben viszont megbotlottam, és kis híján pofára estem, azonban Keaton elkapta a csuklómat és
lazán megtartott.
- Mondanám, hogy
nézz a lábad elé, vagy valami… - kezdte, de aztán nem fejezte be, csak
sóhajtott egy nagyot. – De minek?
- Mégis, hogyan
kellene sötétben a lábam elé nézni? – hőbörögtem rögtön,
szerintem teljesen jogosan.
Vártam, hogy Keat
elengedje a kezem, és tovább szívja a véremet, azonban egyiket sem tette. Ujjai
lejjebb csúsztak egészen a kézfejemig, majd rákulcsolódtak az enyémekre.
- Sanszos, hogy
rajtad kívül még nem esett itt orra senki.
- Én sem estem
orra – emlékeztettem a közbelépésére.
- Tudod, hogy
értettem.
- Tudom, de Wyatt
tuti elesett – tettem hozzá vigyorogva.
- Ezzel nem vitatkozom.
- Vajon jó
irányba megyünk?
- Már, hogy
lehetne itt rossz irányba menni? – kérdezett vissza Keaton megrökönyödve.
- Azt nem tudom,
de az egyszer biztosan nem normális, hogy már mióta nem történik semmi –
töprengtem hangosan.
A következő pillanatban megjelent a semmiből egy óriási bohócbaba, amolyan ördögi vigyorral, véres késsel és gonosz kacajjal.
Keat és én
rezzenéstelen arccal meredtünk a három méteres „szörnyre”, mindaddig, míg vissza
nem húzódott oda, ahonnan előjött.
- Tessék,
történt. Most akkor elégedett vagy? – indult meg ismét Keaton.
- Nagyon –
fintorogtam.
- Azt hittem,
sikoltozni fogsz, és minimum a nyakamba ugrasz – piszkált tovább.
- Én pedig azt,
hogy te fogsz az enyémbe – vágtam rá, mire nagy meglepetésemre felnevetett.
- Hát ilyennek
ismersz?
- Nem – ingattam a
fejemet. – De pont emiatt lett volna vicces.
- És pont emiatt nem
fog megtörténni – egészítette ki Keat.
Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/12/varatlan41.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/11/varatlan39.html
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2016/11/varatlan39.html
Teamkeaton
VálaszTörlés