Hóesés

2016. november 27., vasárnap

Váratlan, 40.rész

- Hát ez felettébb romantikus – jegyeztem meg ironizálva, miközben egyre beljebb sétáltunk az állítólagos félelem és rettegés barlangjában.
- Romantikéra vágynál? – gúnyolódott mellettem Keaton.
- Nem éppen – csóváltam a fejemet.
- Azért, ha mégis, elmehetünk ám a csókkastélyba is – folytatta Keat szórakozottan.
- Kösz, nem – feleltem hátrasandítva. – Hova lettek Wyatték?
- Az előbb lekanyarodtak balra válaszolta Keaton félvállról.
- Gondolom, Wyatt bűne forgattam a szememet magamban kicsit Zayt sajnálva.
- Nyilván. Ő már csak ilyen romantikus.
- Vagy csak szimplán gyerekes – fintorogtam.
- Talán nem preferálod a jól bevált megvédős váll átkarolós taktikát?
- Jobb szeretem az üvöltözés utáni kiengesztelésképp előadott közeledést szaladt ki a számon, ezzel korábbi afférjainkra célozva.
Keaton egy pillanatig nem szólt semmit, én pedig magam elé képzeltem kárörvendő arcát.
- Még szerencse – ragált végül, megkímélve engem az élcelődésétől.
- Itt amúgy nem fog semmi sem történni? – érdeklődtem nagyokat pislogva a sötétben.
- Valószínűleg a meglepetés erejére várnak.
- Lehet – tűnődtem, közben viszont megbotlottam, és kis híján pofára estem, azonban Keaton elkapta a csuklómat és lazán megtartott.
- Mondanám, hogy nézz a lábad elé, vagy valami… - kezdte, de aztán nem fejezte be, csak sóhajtott egy nagyot. – De minek?
- Mégis, hogyan kellene sötétben a lábam elé nézni? – hőbörögtem rögtön, szerintem teljesen jogosan.
Vártam, hogy Keat elengedje a kezem, és tovább szívja a véremet, azonban egyiket sem tette. Ujjai lejjebb csúsztak egészen a kézfejemig, majd rákulcsolódtak az enyémekre.
- Sanszos, hogy rajtad kívül még nem esett itt orra senki.
- Én sem estem orra – emlékeztettem a közbelépésére.
- Tudod, hogy értettem.
- Tudom, de Wyatt tuti elesett – tettem hozzá vigyorogva.
- Ezzel nem vitatkozom.
- Vajon jó irányba megyünk?
- Már, hogy lehetne itt rossz irányba menni? – kérdezett vissza Keaton megrökönyödve.
- Azt nem tudom, de az egyszer biztosan nem normális, hogy már mióta nem történik semmi – töprengtem hangosan.
A következő pillanatban megjelent a semmiből egy óriási bohócbaba, amolyan ördögi vigyorral, véres késsel és gonosz kacajjal.
Keat és én rezzenéstelen arccal meredtünk a három méteres „szörnyre”, mindaddig, míg vissza nem húzódott oda, ahonnan előjött.
- Tessék, történt. Most akkor elégedett vagy? – indult meg ismét Keaton.
- Nagyon – fintorogtam.
- Azt hittem, sikoltozni fogsz, és minimum a nyakamba ugrasz – piszkált tovább.
- Én pedig azt, hogy te fogsz az enyémbe – vágtam rá, mire nagy meglepetésemre felnevetett.
- Hát ilyennek ismersz?
- Nem – ingattam a fejemet. – De pont emiatt lett volna vicces.
- És pont emiatt nem fog megtörténni – egészítette ki Keat.



Következő rész:

1 megjegyzés :