Hóesés

2017. február 22., szerda

Egy nap, majd talán..., 15.rész

Végül természetesen Lola összeállításában jelentem meg a buliban, ami nem jelentett más, mint szoknyát és olyan pólót, amiből egy vékony csíkon kilátszott a hasam, bármennyire is húzkodtam lefele. A magassarkúra azonban már nem tudott rádumálni, egy kényelmes tornacipőt húztam. Lol egy egyberuhát viselt, amiből alaposan kivillant gyakorlatilag az egész háta.
Mikor megérkeztünk David házához, Lolára néztem.
- Mi a terved? – érdeklődtem.
- Még nem döntöttem el, hogy teljesen hideg legyek, vagy inkább kedves és nyitott – felelte elgondolkodva.
- Nincs a kettő között valami átmenet? – fintorogtam.
- De van, csak az nem megfelelő taktika.
- Akkor inkább ignoráld – szavaztam az első lehetőségre.
- Rendben. Hideg leszek – karolt belém, és beléptünk az ajtón.
- Megjött Lola! – üvöltötte el magát valaki, mire egy pillanatra mindenki felénk nézett, tapsoltak egyet vagy mi, azután mindenki folytatta, amit abbahagyott.
- Hát ez tényleg a te welcome bulid – dünnyögtem halkan, és szerencsére Lola nem hallotta meg. Az ilyen összeröffenések mindig valami okkal jönnek létre, de igazából az egész csak arra megy ki, hogy legyen egy party ezen a héten is.
- Szia, Lolita! – került elő valahonnan David, és azonnal nyomott egy puszit Lol arcára. – Hiányoztál.
- Kösz a bulit – válaszolta hűvösen Lola, aminek következtében David kissé megrökönyödött, ugyanakkor én alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
- Magatokra hagylak titeket – mondtam, és elindultam megkeresni néhány ismerős arcot. És ezen határozottan nem Louist értem!
- Szia, szivi! Emlékszel rám? – pattant elém egy csávó, akit valószínűleg soha az életben nem láttam még.
- Nem? – vontam fel a szemöldököm, úgy téve, mintha tényleg eltöprengenék azon, vajon ki a fene is ő.
- Pedig majdnem volt egy csókunk – lépett közelebb a srác, ezzel szinkronban én hátrébb.
- Már megint te? – jelent meg mellettem Louis, átkarolta a derekamat és szorosan magához húzott. – Miért zaklatod állandóan a barátnőmet?
Milyen káprázatosan hangzik ez Louis szájából. A barátnőmet.
- A barátnőd? – hunyorog hitetlenül a srác.
- Kopj le haver, amíg szépen mondom! – közölte Louis kimérten, még közelebb vonva magához. A srác úgy fest, magában oszt és szoroz, megérek e ennyi erőfeszítést, végül pedig úgy döntött, tovább áll. Elhaladva Louis mellett, amolyan „jól van, tesó, nyugi van” stílusban megpaskolta a vállát és tovább állt.
- Ki volt ez? – kérdeztem.
- Nem emlékszel? – pillantott rám Louis, szemében megvetést láttam.
- Nem én – ráztam a fejemet, próbálva kiszabadulni az ölelésből.
- A múltkor. Mikor részeg voltál, hagytad neki, hogy csókolgasson – avatott be Louis kissé undorodó hangnemben, de továbbra is szorosan tartva.
- És...Ho-hol? – nyögtem ki, mert nagyon homályos az egész.
- A válladon. Meg a nyakadon.
- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, mire Louis felvont szemöldökkel néz le rám. – Úgy értem, jó, hogy nem máshol! – pontosítottam sietve.
- Ja.
- Nem is értem, hogy nem emlékeztem erre – mormogtam magamban.
- Az utána történtekre emlékszel? – kapott az alkalmon Louis, én pedig azonnal lesütöttem a szemem.
A barátnőd akarok lenni.
Ezt mondtam neki. Sajnos azóta is tökéletesen visszhangzik minden áldott nap a fejemben ez a kis mondatocska.
- Hogy utána? Aha. Rémlik. Valami – dadogtam, minden erőmmel arra törekedve, hogy kiszabaduljak egyre erősödő szorításából.
- Jenny – fordított meg egy gyors mozdulattal Louis, így a pultnak szorulok. Kezeit a derekam mellett a pultra támasztja.
- Igen? – kérdeztem vissza hülyén. Az arca vészesen közel van az enyémhez.
- Hiányzol – nézett mélyen a szemembe Louis. Te is nekem. De féltem kimondani hangosan.




1 megjegyzés :