Csillaghullás: Kosársuli, 34.rész

2017. március 6., hétfő

Kosársuli, 34.rész

- Szia, Konrád! - léptem ki a kapun.
- Szia, Luca! - üdvözölt, majd elkapva a derekamat, száját az enyémre tapasztotta.
- Úgy érzem, ettől, hogy mondogatjuk egymás nevét, még szokatlanabb lesz - mondta, és a derekamat továbbra is tartva, fejét kicsit elhúzta, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Számból vetted ki a szót - értettem egyet.
- Szó szerint - nevetett fel Konrád az előbbi csókra célozva.
- Valóban nincs kizárva.
- Esetleg, ha nem bánod, még egyszer megpróbálnám - hajolt közelebb, lehelete már a számat csiklandozta.
- Csa-csak nyugodtan - hebegtem, Konrád pedig válaszként mondjuk, hogy lényegesebben forróbb csókra hívott.
- Menjünk, mert a végén még lekéssük a filmet - engedett el egy idő után, keze ezúttal a az enyém után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat.
- Hova megyünk?
- Arénába.
- És mit nézünk?
- Titok.
- Az jó film?
- Ha-ha - nevetett fel hamisan Konrád a poénomon.
- Miért nem mondod el, mit nézünk?
- Félek, akkor nem akarnál velem tartani.
- Valami horrorra foglaltak jegyet?
- Olyasmi.
- Az a terved, hogy a nagy rettegésben titokban átölelhetsz?
- Hogyne. Csak ez lebegett a szemem előtt a film választásakor.
- Sejtettem.
- Lebuktam.
- Csak a romantikus vígjátékokat szeretem - jelentettem ki, s bár ez hazugság volt, gondoltam, hogy maximum a vicc kedvéért fog csak komolyan venni.
- Szóval, mégis olyan vagy, mint a többi lány.
- Egy ilyen kijelentés, és máris beveszel ebbe a gyűjtőfogalomba?
- Persze. Ha ez így van, a többi tulajdonságoddal is így lesz.
- Mert a legtöbb lány fanatikus NBA-fan, igaz?
- Na, jó. Ez jó pont. Felvésem az agyamba - engedte el a kezemet Konrád, helyette fél kézzel átölelte a nyakamat és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Tehát, mi lesz a film?
- Nem választottam, gondoltam, ezért menjünk korábban, hogy legyen beleszólásod - mosolygott rám.
- De jó - örvendeztem.
Mikor a metróhoz értünk, mindketten felmutattuk a bérletünket, aztán felpattantunk a mozgólépcsőre. Mivel lefelé mentünk, Konrád állt előrébb, megfordult, átölelte a derekamat, én pedig a nyaka köré fontam a karom, és tarkójánál összekulcsoltam a kezeim. A szintkülönbség miatt nagyjából egymagasak lettünk, illetve Konrád még így is vert rám néhány centit.
Hiányoztál - gondoltam, de valahogy nem mertem hangosan kimondani.
- Min töröd ennyire a fejed? - rángatott ki a gondolataim közül egy finom mozdulattal.
- Semmin - vágtam rá fürgén, ő pedig nemes egyszerűséggel rám hagyta.
- Hogy van a lábad? - kérdezett rá, gondolom, mert régen érdeklődött efelől.
- Annyira jól, amennyire csak jól lehet - bólogattam hevesen.
- Ennek örülök - nevetett fel lágyan, és kedvesen végigsimított a hajamon, majd felém hajolt, és finoman megcsókolt. 



1 megjegyzés :