Kosársuli, 39.rész

- Hova megyünk? – érdeklődtem nagyot ásítva.

- Bízz bennem – érkezett Konrád magabiztos válasza.

- Oké – engedtem, hogy húzzon maga után, egészen a csarnokig. – Mit keresünk itt? – pislogtam.

- Túl sok a kérdés.

- Bocsi – hallgattam ismét el, gondolván, hogy előbb utóbb úgyis kiderül.

- Itt is vagyunk – nyitott be a szertárba Konrád elégedetten konstatálva, hogy az ajtó nyitva volt.

- Vajon miért volt nyitva? – tűnődtem.

- Előfordul – vont vállat Konrád, mint aki nem először jár már itt. Nyilván nem először volt itt.

- És mit keresünk itt? – tettem fel újra a kérdésemet.

- Délutáni szundit ígértem neked – mosolyogott, majd ujjainkat összefűzve egy kopott kanapéhoz vezetett.

- Miért van itt egy kanapé? – értetlenkedtem, tekintve, hogy ez egy szertár volt. Tele labdákkal, sportcuccokkal és satöbbi. Nem illett bele a kanapé.

- Minden folyosón vannak kanapék.

- Észrevettem.

- Mikor elhasználódnak, kicserélik őket, a régieket meg kidobják – magyarázta Konrád, majd leült és maga mellé húzott engem is.

- Szóval, ő itt – paskoltam meg magam alatt az elnyűtt fotelt – egy szegény selejt.

- Ez a selejt fogja megmenteni a napod – mosolygott rám Konrád, és megcsókolt.

- Hm – feküdtem el rajta, fejemet Konrád ölébe hajtva. – Szerintem a napomat te mentetted meg.

Már nem hallottam, mit reagált erre, mert elnyomott az álom.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de valamikor felriadtam. A hátamon feküdtem, fejem továbbra is Konrád ölében volt. Ő maga szintén aludt, ülve, fejét hátra döntve a kanapé karfájára. Egyik kezét a derekamon fektette, míg a másikat a tarkója alatt. Néztem, ahogy nyugodtan szuszogva alszik.

Megláttam, hogy a telefonját kirakta maga mellé, nyilván ébresztőt állított bevagy ilyesmi. Felkaptam a telefont, és lőttem egy szelfit magammal és az alvó Konráddal, majd vigyorogva visszadőltem az ölébe és hagytam, hogy ismét elnyomjon az álom.

- Luca! Luca! – suttogott a fülembe Konrád valahonnan távolról.

- Hmmm?

- Kelni kell, hamarosan kezdődik az edzés – duruzsolt a fülembe kedvesen megcirógatva az arcomat.

- Csak még egy perc – alkudoztam fáradtan, jobban hozzásimulva, mire nagyot sóhajtott.

A nyakam alá csúsztatta a kezét, és finoman felemelte a fejemet, másik kezével támasztva a derekamat, nagyjából ülő helyzetbe állított. Fejemet a vállára rakta, jobbjával átkarolt és könnyed puszikat nyomott a halántékomra.

- Tényleg fel kellene kelned – súgta kedvesen, majd nyomott egy csókot a számra.

- Legyen – nyitottam ki a szememet, majd ásítottam egy hatalmasat.

- Segített valamit a pihenés? – kérdezte.

- Valamivel jobb, köszi – mosolyogtam megsimítva az arcát.

- Jól van.

- Mennyi idő van még edzésig? – dörzsöltem meg a szememet.

- 15 perc – közölte Konrád, mire ijedten kaptam felé a fejem.

- Hogy 15?

- Igen – bólintott.

- Miért olyan kevés?

- Gondoltam, te a gyorsan elkészülő lányok csoportjába tartozol – mulatott rajtam jókedvűen Konrád.

- Jó, de a cuccom, meg a… - kezdtem volna, de közbevágott.

- Mindent lehoztam – mutatott a kanapé mellett heverő táskákra.

- Mégis mikor? – húztam össze a szememet.

- Mikor lejöttünk. Nem emlékszel? – nevette el magát.

- Nem igazán – ingattam a fejemet.

- Para vagy kialvatlanul – nyomott egy puszit az arcomra, majd felállt és felhúzott engem is. – Menjünk.

- Okés. Nem lehet baj, ha elkapnak minket, ahogy kijövünk innét? – aggódtam.

- Ugyan ki kapna el?

- Mondjuk az ofő.

- Mindig az utolsó percben érkezik.

- És ha valaki meglát? Még azt hiszik, hogy…

- Mit hisznek, Bokasérült lány? – húzódott huncut félmosolyra Konrád szája.

- Hogy engedély nélkül megfogdostuk az új kosárlabdákat – mosolyodtam el, mire Konrád elnevette magát, és szorosan megölelt.

Következő rész: 
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/05/kosarsuli40.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/05/kosarsuli38_21.html