2017. június 8., csütörtök

Kosársuli, 45.rész

- Hol vagyok? - suttogtam, miután felébredtem.

- Kórházban - felelte anya aggódó hangon, megsimítva az arcomat.
- Miért?
- Elájultál - magyarázta.
- Hogy mi? - tornáztam magam ülő helyzetbe, anya pedig betömködött egy párnát a hátam mögé.
- Elájultál edzés után. Nem emlékszel?
- Tényleg rémlik valami. Kint ültünk, és... Miért ájultam el??
- Nincsen semmi baj. Csak úgy tűnik, kevés volt a vas a szervezetedben.
- Vashiány?
- A barátaid mondták, hogy fáradt voltál mostanában.
- Igen, de azt hittem, azért, mert nem aludtam eleget.
- Valószínűleg ez okozta - bólintott anya.
- És most mi lesz?
- Megvárjuk, hogy lecsepegjen az infúzió, és mehetünk is haza - mosolygott biztatóan.
- Hol van apa?
- Nem tudott eljönni a munkahelyéről - vetett rám bocsánatkérő pillantást anya.
- Semmi baj, hisz úgysincs nagy gond.
- Így igaz. Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban. Konrád, ő... - kezdtem volna, de anya közbevágott.
- Kint várakozik, mert csak egy embert engedtek itt maradni.
- Értem.
- Szeretnéd, hogy bejöjjön? - mosolygott anya sokat sejtetően, konstatálva, hogy már inkább a barátomat szeretném, mint szerető édesanyámat. Sajnos, van, hogy elérjük ezt a kort is.
- Igen, köszönöm - hálálkodtam, amiért kimondta helyettem.
- Máris szólok neki - nyomott egy puszit az arcomra és kiment.
Egy perccel később megjelent Konrád és ráérős, nagy léptekkel az ágyam mellé sétált. Nyomott egy puszit a homlokomra, és megsimogatta a fejemet.
- Jaj, Bokasérült lány! - ült le az ágyam melletti székre, és két keze közé fogta az enyémet. - A frászt hoztad rám.
- Bocsi - sütöttem le a szemem. - De legalább tudjuk, hogy lehet, mégis bírom az éjszakázást.
- Erre én azért nem vennék mérget - nevette el magát óvatosan.
- Egész pontosan mi is történt?
- Hát, beszélgettünk, aztán felálltunk, te meg kecsesen elájultál - mesélte.
- És elkaptál?
- Persze! - vágta rá.
- Köszi. És mi volt ezután?
- Szólongattalak, de nem reagáltál, így hát sejtettem, hogy elájultál. Szerencsére Szekeres még ott volt a tanáriban, így gyorsan kihívtuk a mentőket. 
- De izgalmas – sandítottam rá.
- Izgalmas a jó… - kezdte Konrád, de végül nem fejezte be, gondolom, mert nem valami szép szócskát tervezett mondani. Végül átfogalmazta. – A jó fenéket izgalmas.
- Aggódtál? – húztam ki a kezemet az övéi közül és finoman megsimítottam a haját.
- Mindig kitalálsz valamit – ingatta a fejét, mire elnevettem magam.
- Hajlamos vagyok a sérülésekre és betegségekre – húztam el a számat.
- Dehogy vagy hajlamos! Ne legyél nekem ilyen negatív!
- Igenis uram! – szalutáltam szórakozottan, mire a fejét rázva elröhögte magát.
Egy percig egyikőnk sem szólt. végül pedig én törtem meg a csendet.
- Szóval…
- Szóval?
- Találkoztál anyukámmal? – érdeklődtem sűrűn pislogva.
- Nehezen tudtam volna elkerülni őt – célzott arra, hogy nyilván találkozott.
- Nem pont így terveztem ez – vallottam be nagyon sóhajtva.
- Én se, elhiheted.
- Elhiszem.
- Anyukád jó fej – közölte Konrád némi gondolkodás után.
- Mernél mást mondani! – nevettem el magamat.
- Lecsepegett már az az infúzió, nagylány? – jelent meg valahonnan egy orvos és egy ápolónő, Konrád pedig felállt, anya meg besétált.
- Igen, azt hiszem – pillantottam fel az említett tárgyra.
- Akkor minden rendben. Parancsoljon, váltsa ki ezt a vastablettát – nyújtotta át az orvos a receptet. – Ne ijedjen meg, ha sötét lesz a széklete, ez a tabletta mellékhatása.
Azt hittem, ott süllyedek el szégyenemben. Zavaromban Konrádra pillantottam, miként is reagált, de nem nézett rám, komoly fejjel álldogált az ágyam mellett, de a szemén láttam, hogy remekül szórakozik.
- Köszönöm szépen – nyögtem végül ki.
- Köszönjük! – mosolygott anya az orvosra.
- Köszönjük – ismételte Konrád is illedelmesen.


1 megjegyzés :