Kosársuli, 46.rész

- Konrád, elvigyünk? – ajánlotta fel anya, mikor kiléptünk a kórházi szobából.

- Nem, köszönöm – felelte Konrád illedelmesen, majd elvette a táskámat és saját vállára helyezte.

- Nem kell udvariaskodnod. Szívesen elviszlek – nevetett anya, Konrád pedig megfogta a kezem.

- Rendben – egyezett bele. – Köszönöm.

- Merre laksz?

- A sulitól nem messze. Csupán negyedórára – felelte.

- Nem bánnád, ha előtte beugranánk a gyógyszertárba? Itt van a sarkon – biccentett anya az említett iránya, közben kinyitva a csomagtartót.

- Hogyne – bólintott Konrád, majd mindketten beszálltunk a hátsó üléssorra. Konrád anya, én pedig az anyós ülés mögé.

A gyógyszertárig tartó egyperces út csöndben telt el. Én Konrád lakhelyén merengtem, aminek tudta már múltkor is gyökeret eresztett a gondolataimban.

- Mindjárt jövök – mondta anya, mielőtt kiszállt volna az autóból.

- Okés – feleltem.

- Min töröd a fejed, Bokasérült lány? – szorította meg a kezem finoman Konrád.

- Tizenöt percre laksz a sulitól.

- Inkább húsz – vont vállat.

- Húsz – ismételtem.

- Mi ez, valami bűvös szám? – értetlenkedett.

- Nem, dehogy.

- Akkor miért kerítesz neki ekkora feneket?

- Erre próbálok rájönni én is.

- Aha, értem – válaszolta, pedig nyilván fogalma nem volt az egészről.

- Megvan! – csaptam a homlokomra.

- Mi van meg? – hökkent meg egy cseppet.

- Mikor megsérült a lában év elején.

- Igen – jelezte Konrád, hogy eddig még érti.

- Hazakísértél. Nem is egyszer.

- Úgy rémlik, ezt már megbeszéltük – ráncolta a szemöldökét.

- Hatalmas kitérőket tettél! – ámultam, kis híján leesett az állam. Talán le is esett. Még koppanhatott is.

„- Hazakísérlek.

- Erre igazán semmi szükség – ellenkeztem azonnal, de hiába.

- Szólj, ha pihenni kell és megálljunk – mondta Konrád, figyelmem kívül hagyva a kijelentésemet.

- Tényleg nem kell ezt tenned – próbálkoztam tovább.

- Hol laksz? – érdeklődött inkább, így hát gyorsan megmondtam neki a címet, hátha akkor mondjuk, rádöbben, mennyire is messze lakik tőlünk, és visszakozni kezd.

- Na, az nincs is messze – érkezett a számomra nem túl kedvező válasz.

- Honnan? – Van még számomra remény.

- Sehonnan.”

Tényleg baromira messze lakik tőlünk. Na, jó. Nem baromira. De elmenni a sulitól és aztán visszamenni oda, az nem kis kitérő, nem kevés idő.

- Ezt már megmagyaráztam egyszer – sóhajtott Konrád.

- Jó, de. Akkor is – néztem rá csillogó szemekkel, mire megsimította az arcom.

- Sokáig fogsz még ámuldozni ezeken? – kérdezte gyengéden.

- Meglehet – ismertem be, mire csak a fejét rázva elnevette magát.

- Fontos hívást kaptam – ült vissza a kocsiba anya.

- Valóban? – tértem vissza a valóságba álomvilágból.

- Muszáj visszamennem dolgozni. Csak egy fél óra az egész. Konrád, ne haragudj. Megkérhetnélek, hogy addig maradj Lucával? Tudom, hogy nincsen komoly baja, de jobban örülnék, ha felügyelné valaki.

- Ez csak természetesen – fogadta el a kérést vidáman Konrád.

- Köszönöm. Kiraklak titeket otthon, egy órán belül meg is járom. Nem baj, kicsim? – nézett rám bűnbánóan a visszapillantó tükrön keresztül anya.

- Dehogy, semmi gond. Teljesen jól vagyok – mosolyogtam rá bátorítóan.

- Köszönöm, szívem.

Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/06/kosarsuli47_16.html 
Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/06/kosarsuli45.html