- Wyattel mindig is itt laktunk, egy bölcsődébe, egy óvodába, egy általános suliba jártunk - mesélte Keaton, ezúttal
a jobb oldalamon haladva, átölelve fél kezével a derekamat, míg a másikkal a jobb kezemet tartotta.
- Most meg egy gimi - bólintottam.
- Nem nagyon volt választásunk - célzott arra, hogy St. Church elég kicsi,
többnyire egy van az efféle intézményekből.
- Szóval, ilyen törzsgyökeres St. Churchiek vagytok –
értelmeztem a helyzetet.
- Valahogy úgy, igen.
- Soha nem akartatok elmenni innen?
- Kiskorunkban nem igazán. De nyilván egy kis városban nem
igazán van lehetősége kibontakozni az embernek.
- Tehát tervben vagy, hogy egyszer magatok mögött hagyjátok
a város?
- Igen.
- És hova mennél?
- New Yorkba – kacsintott rám huncutul, utalva arra, hogy én
pont onnan jöttem.
- Szépen vagyok – fintorogtam, mire elnevette magát. Kezdtem
beleszeretni az addig ritkán hallott nevetésébe és ritkán látott mosolyába.
Persze nem a gúnyos mosolyról beszélek. Bár az is szexi a maga módján.
- Hova adod be a jelentkezésed? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nem döntöttem el.
- Pedig lassan itt volna az ideje – szájaltam, mire finoman
belevájta ujjait az oldalamba, mivel a keze amúgy is ott volt. Feljajdultam.
- Én is tudom – közölte.
- Tudom, hogy tudod.
- Akkor jó. – Nem kérdezett vissza, én hova tervezek menni.
Talán nem is érdekli. Vagy magától is tudja.
- És hogy lettetek barátok? Wyatt mindenhova követett, igaz? Míg nem megadtad
magad - nevettem jókedvűen, inkább visszatérve az eredeti témára.
- Nem tagadom, hogy tényleg ilyesmi a történet - húzta óvatos mosolyra a
száját.
- És milyen hamar?
- Voltaképpen, már óvodában rám cuppant.
- Szeretnék rólatok kiskori képet látni - ábrándoztam.
- Majd mutatunk egyet - hagyta rám.
- Most komolyan?
- Miért lepődsz meg minden alkalommal, mikor kedves vagyok.
- Nem lepődtem meg! - próbáltam menteni a menthetőt, Keaton pedig nagy mázlimra rám hagyta.
Mióta kicsit kiakadtam neki, úgy tűnt, odafigyel mindarra,
amit mond vagy tesz velem kapcsolatban. Persze, sokszor maradt hű
a szúrkálódós önmagához. De ez nem volt
semmi gond. Azonban mikor igazán kedves szerűnek bizonyult, nehezemre
esett nem elámulni.
- Pont olyan bámulatos gyerek voltam, mint amilyen ember most is vagyok -
magyarázta meg, miért adta be a derekát ilyen könnyedén.
- Biztos nagyon édes voltál - szaladt ki a számon. Elképzeltem a kisgyerek
Keatont, a maga fekete, puha hajával, szép, nagy szemeivel, hibátlan megjelenésével.
Biztosan ugyanígy nem foglalkozott a sok kutakodó tekintettel, ahogy most sem.
Csak elfoglalta magát, ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszott volna. Előttem
volt a kép, ahogy Wyatt kiszúrta magának, és attól kezdve békén se hagyta.
Keaton pedig, legyen akármennyire magának való, akárhogy is elvan magában,
barátok mindenkinek kellenek. Főleg egy Wyatt.
- Mi a helyzet? - jelent meg mellettünk az emlegetett szamár.
- Éppen a kis Wyattről és kis Keatonről volt szó - segített a fal mellé Keat, én pedig megkapaszkodtam
a korlátba.
- Ezt nézd, Roycy! - kapta elő farzsebéből
telefonját Wyatt, és fürgén feloldotta a képernyőt.
A háttérképe nem más volt, mint ő meg Keaton kicsiként.
Olyan kis ovisok lehetettek. A kis szőke Wyatt lelkesen
vigyorogva öleli át a mellette meglehetősen
unott fejet vágó, karbafont kézzel ácsorgó komoly Keatont. Pontos másuk
mostani önmaguknak. Természetesen.
- Ez a háttérképed? - kérdeztem, le sem véve a tekintetem a képről.
- Amint látod.
- Annyira aranyosak vagytok!
- Tényleg cukik vagyunk - értett egyet Wyatt örvendezve.
- Miért pont ez a háttered? - érdeklődtem.
- Keaton nem csak a barátom. Ő a testvérem. A családom - vont vállat Wyatt, mintha éppen
nem hatalmas jelentőségű
kijelentést tett volna. Keatre pillantottam. Nem sok érzés ült ki az arcára, de egyben biztos
voltam. Ő is pont így gondolja.
- Túl érzelmes vagy, Rowen - reagálta le, próbálva nem kiesni a szerepéből,
majd megindult.
- Szeretlek, Keat! - startolt utána Wyatt.
(Wyatt és Keaton minibe)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése