Csillaghullás - Kollár Betti történetek: Egy nap, majd talán..., 27.rész

2017. augusztus 3., csütörtök

Egy nap, majd talán..., 27.rész

Az órák kínos lassúsággal teltek. Minden percben azon töprengtem, vajon helyes e, ahogy cselekedni kívánok. Mármint nem úgy helyes, hogy szabad e vagy sem, hanem hogy jó lesz e ez nekem. Nem lenne e okosabb tovább várni, legalább az év végéig. Vagy, hogy vajon mitől határoztam el magam ennyire hirtelen, ennyi év után. Érthetetlen.

Az utolsó óra kicsöngetésekor kissé görcsbeállt a gyomrom. Hirtelen elöntött a félelem és az izgulás párosa, ami egyhamar hányingerhez vezetett. Egy pillanattal később azonban ráeszméltem, Louis-ról beszélnünk. Érzések ide vagy oda, ezer éve ismerem és pontosan tudtam, sosem okozna nekem fájdalmat. Szándékosan persze. Amilyen váratlanul jött, úgy párolgott el a félelmem (meg a hányingerem), nem maradt már, mint egészséges izgatottság. Felkaptam a táskám és kisétáltam a teremből, majd a szekrényemhez sétáltam.

- Mi a helyzet, Jenny? – került mellém Lola vigyorogva.

- Minek örülsz ennyire? – szaladt fel a szemöldököm.

- Izgatott vagyok – érkezett a válasz.

- Nekem mondod? – sóhajtottam.

- Mi lesz, megkeresed Louis-t, aztán nyomás? – zárta be a szekrénye ajtaját Lol és nekidőlt.

- Keresnem sem kell – ingattam a fejemet, mivel az említett személy éppen befordult a folyosóra.

- Sok szerencsét – kacsintott rám Lola huncutul.

- Köszi – vettem egy mély levegőt és megindultam. Egy minutummal később azonban Meredith megérkezett Louis mellé, szembe állt vele, így nekem pont háttal. Megtorpantam.

- Mi az? – fordult meg Lola.

Meredith mondott valamit Louis-nak, mire ő felnevetett. Meredith megsimította a karját, mire Louis mosolygós fejjel mondott neki valamit. A lány bólintott, majd nyomott egy puszit Louis arcára. Elfordultam.

- Ne kezdd ezt, Jen – állított meg Lola.

- Nem kezdek semmit.

- Nincs közöttük semmi. Számos magyarázatot tudnék felsorolni, ami okot adhatott erre a jelenetre – folytatta.

- Tudom – feleltem gépiesen.

- Nincs köztük semmi – ismételte Lol. – Bármit is gondolsz most, az nem úgy van. Nehogy eltántorítsd magad emiatt!

- Én is tudom! – emeltem fel a hangomat mérgesen. – Tudom!

- Akkor mi bajod van? Menj és fejezd be, amit elkezdtél!

- Szerinted én nem tudom, hogy mi folyik itt? Bevallom, vak vagyok, de nem teljesen ostoba! Nem érdekel, mi van köztük vagy mi nincs! Ezen már réges régen túltettem magam. Nem számít. Csak azzal van bajom, hogy szerelmes vagyok Louis-ba és még elmondani sem voltam képes neki az elmúlt tíz évben! Szánalmas. Érted? És mikor ezt látom… Tudom, hogy nem akar tőle semmit. Jól tudom, hogy nem akarja újra kezdeni. De mit éreznél a helyembe? – szakadt ki belőlem minden, a kelleténél talán egy kicsit hangosabban és haragosabban.

- Jenny?

Úristen!

Ne fordulj meg. Ne fordulj meg. Ne fordulj meg.

Kérlek, ne. Ne. Ne.

Nagyot sóhajtottam, majd szorosan behunyt szemekkel, lassan megfordultam.

Kinyitottam a szemem és Louis-val találtam szembe magam.

- Jenny, te... – kezdte, de közbevágtam.

- Felejtsd el! – legyintettem, mint valami robot, majd kiviharzottam a suliból.