- Mindenki itt van, fiúk? - néztem körbe kíváncsian.
- Dozois kapitány az előbb névsorolvasott, asszonyom!
– szalutált Jared katonásan, mire Leif persze felnevetett.
- Jól van akkor. Vágjunk is bele! - bólintottam, minden igyekezetemmel arra
törekedve, ne pillantsak Jaxxre, aki a jelek szerint lyukat akart égetni
tekintetével az arcomra. Más szóval bámult. Ijesztően
leplezetlenül.
- Örülök, hogy újra itt vagy, Sydney -
vigyorgott rám Miles edző. Eszméletlen darab ember volt,
egykor maga is nagy hokis. - Ha most még
csak kis edzőként is - tette hozzá.
Miles edző azon néhány ember közé tartozott, aki maximálisan
megértőnek bizonyult velem és a sérülésemmel kapcsolatban. Hangoztatta, hogy erősnek
kell lennem, de azt sose, hogy akarata szerint álljak
vissza a csapatba. Rám hagyta. Bízott bennem meg az ítélőképességemben.
A fiúk elkezdték róni a köröket a pályán, míg mi ketten helyet
foglaltunk az egyik padon.
- Nagyon erős az idei csapat - dörmögte az öreg.
- Biztosan leverjük a North High-et - bólogattam
elégedetten.
A rendes meccseken kívül minden második évben rendeztek egy
bajnokságot a gimnáziumok között, amolyan sport programként. A nevezéshez
kötelezően három lánynak benne kellett lenni a csapatban, hogy mégse olyan vérre
menő küzdelmek legyen, mint az
összes többi bajnokságban. Ez egyben amolyan poénnak és szórakozásnak
számított.
Két éve azonban alaposan kikaptunk a North High csapatától,
így csak másodikok lettünk. Most azonban, hogy Jaxx visszajött, gyakorlatilag a
kezemben éreztem a győzelmet.
- Hooverrel kétlem, hogy vesztenénk – jelentette ki
magabiztosan Miles edző a fiúkat figyelve.
Leif haladt a csapat elején, mikor elénk ért rám kacsintott
és csúszott is tovább.
Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy mellettem volt.
Az edzés háromnegyedénél, meccs közben lökdösődés támadt a pályán, majd egy pillanattal
később, Jaxx alaposan elhasalt. Olyan gyorsan történt minden,
hogy nem is láttam, ki okozta a bajt. Jaxx nyugodt stílusban felállt. Jobb
szemöldöke kicsit felhasadt, vér csordogált az arcán.
- Jól vagy, Hoover? – szólt neki Miles edző.
- Minden rendben – tartotta fel a kezét Jaxx, majd lekapta
sisakját, és kezével letörölte arcáról az izzadtságot és a vért.
- Syd, kérlek hozd rendbe – utasított az edző.
Biccentettem Jaxxnek, hogy kövessen, majd elindultam az edző
szobájába az elsősegélycsomagért.
Leifre pillantottam. Feszült volt ugyan, de nem szólt egy
szót semmi, csak bólintott.
- Túlzásba viszed – lépett be mögöttem a szobába Jaxx,
egyértelműen arra célozva, nincs mit ellátni a sebén.
- Ülj le! – parancsoltam. Egy kisebb fintor jelent meg az
arcán, de engedelmeskedett. Kinyitottam a dobozt és előszettem
fertőtlenítőt
meg kötszert. Közvetlen Jaxx elé léptem, majd egy óvatos mozdulattal kisimítottam
szőke haját a homlokából, majd kitisztogattam a
szemöldökénél húzódó vágást.
- Milyen ironikus – jegyezte meg gúnyosan.
- Nincs ebben semmi ironikus. Megtennéd, hogy hátra döntöd a
fejed? – kértem, ő pedig szót fogadott. Fejét hátra döntötte, tekintetét
az enyémbe fúrta.
- Miért nem játszol te is? – szegezte nekem a kérdést.
- Még nem gyógyult meg a kezem – feleltem mereven.
- Dehogynem – kapta el a csuklóm és megszemlélte. – Úgy tudom,
felépültél.
- Semmi közöd hozzá – vágtam rá, majd szépen betapasztottam
a sebet és elléptem mellőle.
- Miért nem játszol, Syd? – tette fel a kérdést, miközben
felállt.
- Csak – feleltem makacsul.
- Az én hibám lenne?
- Tudod, hogy sosem hibáztattalak – szaladt ki a számon.
Jaxx egy másodperc erejére összehúzta a szemét, majd
elmosolyodott.
- Bizonyára ez életed legbutább döntése.
Nagyin jó lett! Várom a folytatást!:))
VálaszTörlés