2017. augusztus 15., kedd

Váratlan, 62.rész

- Nem mész te sehova - közölte apa idegesen mászkálva fél alá a nappaliban.
Miután felvázoltam a helyzetet Keatonnek, azt tanácsolta, hívjam fel apát. Így is tettem,
ő pedig szinte rögtön hazarohant. 
- De apa! - ellenkeztem.
 
- Ne mondd nekem, hogy oda akarsz menni! - Nem igaz
án láttán ilyen dühösnek azóta, hogy összeveszett anyával. 
- Tal
án ideje volna. Csak egy hétre mondjuk - alkudoztam. 
- Egyáltalán mit akar anyád? Mondta?
- Nem említette, mikor pedig kérdeztem, nem válaszolt.
- Szó sem lehet róla, hogy elengedlek!
- Nézd, tudom, hogy nehéz neked anya nélkül és hogy mennyire mérges vagy rá – kezdtem volna bele, de közbevágott.
- Téged hibáztatott, nem emlékszel? Ő akart elhagyni minket!
- Igen, tudom. Emlékszem.
- Most pedig rád parancsol és te nem is ellenkezel?
- MI van, ha szüksége van rám? Vagy megbánta a dolgot? Nem tudom.
- Szerintem túl naiv vagy!
- Talán az vagyok. De ő az édesanyám. Szeretek arra az időkre emlékezni, amik a baleset előtt voltak.
- Elhiszem, kincsem, de nem tudod visszahozni azokat az időket! Anyád döntött, nem akart részt venni az életedben.
- Légyszíves, apa - kértem, mert nem akartam az engedélye nélkül elmenni.
- Már döntöttél, nem igaz? Feln
őtt ember vagy, nem akadályozhatlak meg - sóhajtott egy hatalmasat. 
- Szeretn
ém, ha megértenél. 
- F
éltelek, kicsim - emelte rám szomorúsággal teli tekintét.
- Tudom.
- Mit szólna hozzá, uram, ha elkísérném Royce-t? - szólalt meg Keaton, aki mindeddig csendben, karbatett kézzel ült mellettem a kanapén.
- Keaton Enoch vagyok, a szomszédban lakom - mutatkozott be Keat illedelmesen.
-
Ő egy barátom, apa – magyaráztam, miközben kisebb sokként ért, hogy Keat velem akart tartani.
Apa meg Keat vagy két percig farkasszemet néztek, aztán apa nagyot sóhajtott.
- Tényleg elmennél vele?
- Igen, uram.
- Honnan tudjam, megbízhatok e benned? – tette fel apa a következő keresztkérdését, mire elfintorodtam.
- Tőlem kell a legkevésbé tartania mondta Keat és bár nem válaszolt konkrétan a kérdésre, nyilvánvalóvá tette, hogy tudja, mire vállalkozik, hallott tőlem ezt azt és ha velem tart, tényleg ő lesz a legkisebb gond.
- Nem akarom, hogy elmenj – nézett rám apa aggódva és szomorúan.
Jól esett, hogy törődik velem, hiszen mióta csak ketten voltunk, annyira elmerült a munkában, hogy alig volt rám ideje. Szinte semmi. Most pedig féltett és meg akart óvni. Szükségem volt erre az érzésre. Hogy érezzem a szeretetét.
- Minden rendben lesz, apa – álltam fel és szorosan megöleltem.
- Thomas majd elvisz titeket – egyezett bele apa, de úgy tűnt, még bármikor képes lesz meggondolni magát, azonban megcsörrent a telefonja. – Igen? Rendben. Köszönöm. Indulok is – zavarta le a beszélgetést, majd felém fordult. – Vissza kell mennem.
- Sejtettem – öleltem meg ismét.
- Vigyázz magadra!
- Szeretlek, apa!
- Én is szeretlek, Royce!


2 megjegyzés :