-
Nem mész te sehova - közölte apa idegesen mászkálva fél alá a nappaliban.
Miután felvázoltam a helyzetet Keatonnek, azt tanácsolta, hívjam fel apát. Így is tettem, ő pedig szinte rögtön hazarohant.
- De apa! - ellenkeztem.
- Ne mondd nekem, hogy oda akarsz menni! - Nem igazán láttán ilyen dühösnek azóta, hogy összeveszett anyával.
- Talán ideje volna. Csak egy hétre mondjuk - alkudoztam.
Miután felvázoltam a helyzetet Keatonnek, azt tanácsolta, hívjam fel apát. Így is tettem, ő pedig szinte rögtön hazarohant.
- De apa! - ellenkeztem.
- Ne mondd nekem, hogy oda akarsz menni! - Nem igazán láttán ilyen dühösnek azóta, hogy összeveszett anyával.
- Talán ideje volna. Csak egy hétre mondjuk - alkudoztam.
-
Egyáltalán mit akar anyád? Mondta?
-
Nem említette, mikor pedig kérdeztem, nem válaszolt.
- Szó sem lehet róla, hogy elengedlek!
- Szó sem lehet róla, hogy elengedlek!
-
Nézd, tudom, hogy nehéz neked anya nélkül és hogy mennyire mérges vagy rá –
kezdtem volna bele, de közbevágott.
-
Téged hibáztatott, nem emlékszel? Ő akart elhagyni minket!
-
Igen, tudom. Emlékszem.
-
Most pedig rád parancsol és te nem is ellenkezel?
-
MI van, ha szüksége van rám? Vagy megbánta a dolgot? Nem tudom.
-
Szerintem túl naiv vagy!
-
Talán az vagyok. De ő
az édesanyám.
Szeretek arra az időkre
emlékezni,
amik a baleset előtt
voltak.
-
Elhiszem, kincsem, de nem tudod visszahozni azokat az időket! Anyád
döntött,
nem akart részt
venni az életedben.
- Légyszíves, apa - kértem, mert nem akartam az engedélye nélkül elmenni.
- Már döntöttél, nem igaz? Felnőtt ember vagy, nem akadályozhatlak meg - sóhajtott egy hatalmasat.
- Szeretném, ha megértenél.
- Féltelek, kicsim - emelte rám szomorúsággal teli tekintét.
- Tudom.
- Mit szólna hozzá, uram, ha elkísérném Royce-t? - szólalt meg Keaton, aki mindeddig csendben, karbatett kézzel ült mellettem a kanapén.
- Keaton Enoch vagyok, a szomszédban lakom - mutatkozott be Keat illedelmesen.
- Ő egy barátom, apa – magyaráztam, miközben kisebb sokként ért, hogy Keat velem akart tartani.
- Légyszíves, apa - kértem, mert nem akartam az engedélye nélkül elmenni.
- Már döntöttél, nem igaz? Felnőtt ember vagy, nem akadályozhatlak meg - sóhajtott egy hatalmasat.
- Szeretném, ha megértenél.
- Féltelek, kicsim - emelte rám szomorúsággal teli tekintét.
- Tudom.
- Mit szólna hozzá, uram, ha elkísérném Royce-t? - szólalt meg Keaton, aki mindeddig csendben, karbatett kézzel ült mellettem a kanapén.
- Keaton Enoch vagyok, a szomszédban lakom - mutatkozott be Keat illedelmesen.
- Ő egy barátom, apa – magyaráztam, miközben kisebb sokként ért, hogy Keat velem akart tartani.
Apa
meg Keat vagy két percig farkasszemet néztek, aztán apa nagyot sóhajtott.
-
Tényleg elmennél vele?
-
Igen, uram.
-
Honnan tudjam, megbízhatok e benned? – tette fel apa a következő keresztkérdését,
mire elfintorodtam.
-
Tőlem
kell a legkevésbé
tartania –
mondta Keat és
bár
nem válaszolt
konkrétan
a kérdésre,
nyilvánvalóvá
tette, hogy tudja, mire vállalkozik, hallott tőlem ezt azt és
ha velem tart, tényleg
ő
lesz a legkisebb gond.
-
Nem akarom, hogy elmenj – nézett rám apa aggódva és szomorúan.
Jól
esett, hogy törődik
velem, hiszen mióta
csak ketten voltunk, annyira elmerült a munkában,
hogy alig volt rám
ideje. Szinte semmi. Most pedig féltett és
meg akart óvni.
Szükségem volt erre az érzésre. Hogy érezzem a szeretetét.
-
Minden rendben lesz, apa – álltam fel és szorosan megöleltem.
-
Thomas majd elvisz titeket – egyezett bele apa, de úgy tűnt, még
bármikor
képes
lesz meggondolni magát, azonban megcsörrent
a telefonja. – Igen? Rendben. Köszönöm. Indulok is – zavarta le a beszélgetést,
majd felém fordult. – Vissza kell mennem.
-
Sejtettem – öleltem meg ismét.
-
Vigyázz magadra!
-
Szeretlek, apa!
-
Én is szeretlek, Royce!
Vuuu de cukiii
VálaszTörlésRemélem egy szobában lesznek😏
Juj de cuuuukii. Alig várom az új rész!!:))
VálaszTörlés