- Ne szólj Wyattnek és Zaynek - ajánlotta Keat, miközben
visszakísért a szobámba.
- Miért ne? - kérdeztem, holott sejtettem a választ.
- Mert el akarnak majd kísérni.
- Ejj, Keaton Enoch! Talán egyedül akarsz a megmentőm
lenni? - incselkedtem és magam sem tudtam, mire
fel ez a nagy jókedv.
- Bármilyen csábítóan is hangzik, nem erről van szó - ingatta a fejét.
Meglepett, hogy megint gúnyos helyett kedvesnek tűnt
és viccesnek.
- Igazad van. Nincs szükségem tömegre - válaszoltam végül meg a saját
kérdésem.
- Tudom.
- De annak örülök, hogy velem jössz - néztem mélyen a szemébe. Tekintete
ellágyulni látszott.
- Tudom.
- Menj, pakolj össze - léptem el előle, majd a saját bőröndöm keresésére indultam.
Nagyjából egy órával később a házunk előtt
találkoztunk.
- Hello, Thomas!
- Rég találkoztunk, Royce - üdvözölt mosolyogva.
- Találkozni találkoztunk, csak nem ebben a kocsiban - nevettem el magam.
- Egyetértek.
- Ő itt Keaton Enoch. Gondolom, apa beavatott.
- Helytálló gondolat. Thomas Moor vagyok - nyújtotta jobbját és kezet
fogtak.
Thomas berakta a táskákat a csomagtartóba, mi pedig beszálltunk a hátsó
üléssorra.
- Thomas. Egyszerűen nem tudja elkerülni a
figyelmem, hogy pólót viselsz - jegyeztem meg huncutul mosolyogva.
- Gondoltam, eleget teszek a kérésednek - pillantott rám a visszapillantó
tükörben.
- Mostanában néha eszembe jutott, hogy alkalomadtán mehetnénk együtt
suliba.
- Kitűnő ötlet! Ki vezet majd? - kérdezett vissza komoly képpel, én pedig elnevettem
magam.
- Természetesen én - vágtam rá.
- Addig én SMS-ezek a barátaival.
- Mintha ezt csinálnám - forgattam a szemem játékosan.
- Szavadon foglak - tette hozzá Thomas még az előző
kijelentésemre célozva.
- Úgy legyen.
- Megjegyzem, hogy én sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy másoknak engeded,
hogy fuvarozzanak.
- Engedni? Ugyan! - legyintettem, majd bizalmasan erőre
hajoltam. - Kényszerítenek.
- Nem kötele... - kezdte volna Keaton, de fürgén a szájára tapasztottam a
tenyerem, ezzel elhallgattatva. Egy másodperc töredékéig tágra nyílt a szeme,
aztán csupán elégedetlenül bámult rám.
- Főleg Keat - folytattam a viccelődést.
- Sejtettem - jelent meg egy apró mosoly Thomas szájának sarkában.
- De mi tagadás - néztem mélyen Keat szemébe. - Szeretek reggelente vele
menni.
Összehúzta a szemeit, mire elvettem a kezem a szája elől.
Nem hazudtam. Nagyon szerettem az érzést, hogy reggelente várt rám. Én pedig beszállhattam az illatával
megtelt kocsiba és félig civakodva, félig normalis stílusban átbeszéltük az
utat.
- Beszéltél az igazgatóval? - kíváncsiskodtam témát váltva.
- Igen - bólintott.
- Mivel győzted meg?
- Nem kellett meggyőzni - felelte Keat csukott szemekkel, karbafont kézzel.
Értettem. Bízott benne az igazgató. Keat a szülei halála óta magáról
gondoskodik és mivel nagykorú, mindent maga intéz. Ahogy apa kikért engem egy
hétre, ő is kikérhette magát. Nem kérdőjelezték meg. Nyilván nem szokott visszaélni a helyzetével és lógni.
- Köszönöm, hogy itt vagy - mondtam csendesen és megérintettem a könyökét.
Kinyitotta a szemét és rám nézett. Úgy tűnt, mondani akar
valamit, de mégsem szólalt meg. Csak néztünk egymásra.
Uuuu😏
VálaszTörlés