Váratlan, 64.rész

Minél közelebb értünk New Yorkhoz, annál nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban. És annál kevesebbet szólaltam meg. Valószínűleg Keat hamar kiszúrta, mert időnként rám pillantott, hogy ellenőrizze, hogy nem is tudom. Hogy élek e még. 

Nagyon rég nem voltam otthon. Abban a házban. Féltem, miért akar anya most hirtelen otthon tudni, hogy miként viselkednek majd velem. De legjobban attól tartottam, hogy felszakadnak gyógyulófélben lévő sebeim. Landon már három éve meghalt, s bár az idő sokat segít az ember válságos helyzetén, az emlékeid kitörölni nem tudja. Hiányzott Landon. Minél közelebb értünk, annál jobban.

Hibásnak éreztem magam a halála miatt. Ez a mai napig sokat enyhült, de elmúlni sosem fog. Tudtam jól, hogy ő maga sosem hibáztatott volna engem. Ezzel nyugtattam magam éveken át. És sokat javult is a bűntudatom, de tisztában voltam vele, hogy a szülőházamban mindenki engem hibáztat. Mert valakit muszáj. 

Hányinger kerülgetett. 

- Thomas. Meg tudnánk állni valahol? - kértem halkan, ő pedig csak bólintott és az első útba eső benzinkútnál lehúzódott. 

Igyekeztem nyugodtnak tűnni, mint akinek csak pisilnie kell, nem pedig épp arra készül, hogy kidobja a taccsot. A benzinkút másik felén találtam meg a fiú - lány egybe mosdót. Sietősen bezártam az ajtót. A WC fölé görnyedve döbbentem rá, hogy reggeli óta nem ettem egy falatot sem. Hideg vízzel megmostam az arcom és bevizeztem a tarkóm. A tükörben egy megfáradt és elveszett arcot láttam. Nagyot sóhajtottam.

Mikor kiléptem a helyiségből Keatbe botlottam, aki a falnak támaszkodva várakozott. Átnyújtott egy fél literes ásványvizes palackot.

- Köszönöm - kortyoltam bele.

Jobb kezével az enyém után nyúlt. Tenyerem az övébe simult. Kézen fogva mentünk vissza a kocsihoz.

- Jól vagy? - érdeklődött Thomas, miközben kinyitotta nekünk az ajtót. 

- Persze, minden oké - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. Keat nem engedte el a kezemet miközben beszálltunk az autóba. És ott sem. Kifelé bámult az ablakon, de szorosan tartotta a kezem.

Érdekelt, vajon mi jár a fejében. Engem félt vagy idegesíti, hogy valaki, akinek él az anyukája, nem hálás érte, hogy úgy mondjam. Bizonyára Keaton bármit megtett volna, hogy ismét a szüleivel lehessen. Most pedig eljön velem, hogy lássa, milyen pocsék a viszonyom az anyukámmal. Miközben neki már nincs.

Hirtelen el akartam engedni a kezét, azonban szorítása erősödött. 

- Nem vagy egyedül - mondta határozottan, ugyanakkor halkan, szinte suttogva a szavakat. 

- Te sem - szaladt ki a számon, majd a vállára hajtottam a fejem.

Következő rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/09/varatlan-65resz.html

Előző rész:
http://csillagokhullas.blogspot.hu/2017/08/varatlan-63resz.html