2017. szeptember 3., vasárnap

Éjfél, 12.rész

Wave – A bál


Ren állította, hogy a bogyó, amit bevetett velünk, majd "elnyomja a szagunk", de én szinte biztos vagyok benne, hogy a ruhánkban van valami. Úgy érzem, mintha az erőmet is blokkolná. Bizonyára a szél kitörő energiáit fogja vissza, hogy semmiképp se ismerhessenek fel. Azonban még így, ismeretlenül is én vagyok a bál szégyene.
Ren után kutatok a helyiségben. Látom a terem túlsó végében, ahogy ráérősen átvág a tömegen. Követem a tekintetemmel, hogy merre tart, merre néz, hova összpontosít. 
Rögvest felismerem az emelkedőn álló két embert. Az egyikük vékonyabb, szálkásan izmos testalkatú, dús fekete haja, erős vonásai eltéveszthetetlenek. Mintha Ren idősebb arcát látnám magam előtt. Az árnyak ura mellett felesége áll, hajszíne barnásabb, szemei világosabbak, akárcsak idősebb fiáé. Elyas az apja sötét haját és szemét örökölte, míg Ren inkább az anyjára hasonlít.
Velük szemben apám áll. Megismerem az újságokból és könyvekből, ahol láttam eddig. Az első gondolatom az, hogy itt helyben megölöm. A második pedig az, hogy mennyire hiányzik az életemből. Az édesapám. Aki könnyű szívvel túl adott rajtam. Egy árva szó nélkül. Dühít, hogy a hiányát érzem. 
Hatalmas darab ember, világos vörös hajjal, őszes szakállal. Mellette anyám áll, szőkés vöröses hajjal. Kecses, vékony nő. Úgy érzem, hasonlítok rá. De a szemem és a hajam apámé. Az áruló szüleim. 
Nem tudom, Ren valóban inkognitóban van e itt és ha igen, miért tart pont azoknak az embereknek az irányába, akiket a leginkább el kellene kerülnünk. Pár méterrel apáméktól egyszer csak megtorpan és körbekémlel a teremben. Engem keres. Érzem. Tekintete megállapodik rajtam. Mintha perceken át figyelne. Végül zsebrevágja kezeit és felém indul.
A szívem hevesebben kezd verni.
- Szabad lesz felkérnem egy táncra? - hajol meg előttem illendően, kezét felém nyújtja. 
Kézen meleg tenyerébe csúsztatom és nagyon, hogy a parkettre vezessen. Jól ismerem a hagyományos báli táncokat, Rose asszony mindenre megtanított, amit tudnom kellett.
- Gyönyörű vagy - súgja a fülembe Ren érzékien. 
Viszonozni akarom a bókját, mert hibátlanul fest öltönyében és sötét ingében, de képtelen vagyok rá. Félek, hogy ha most elismerem, később nem visszakozhatok. 
- Köszönöm – felelem végül.
- Remélem, nem tervezel semmi törvénybeütközőt tenni az este folyamán – duruzsolja halkan, hogy még véletlenül se hallhassa más, csak én.
- Nem terveztem felfedni a tökéletes inkognitóm, amit teremtettél nekem – találom meg a hangom.
- Tisztában vagyok vele, hogy ilyen elhatározással érkeztél ide, de engem az érdekelne, most miként vélekedsz – pörget meg.
- Apámra célzol?
- Például.
- Ha jól láttam, mindketten küzdünk a démonainkkal – jegyzem meg, felidézve magamban a korábbi jelenetet, ahogy Ren a családaink irányába tartott.
- Nekem sem könnyű itt – húz közelebb magához.
- Akkor miért akartál jönni? – Megkérdezem, holott jól sejtem a választ.
- Szerettem volna, ha részesei vagytok egy kicsit az udvari életnek – magyarázza, majd elegánsan hátradönt.
- Ugyan. Alig vannak, akik tudnak egyáltalán a létezésemről. – Mikor a szüleim száműztek babakoromban, azt hazudták a népnek, hogy meghaltam.
- Sokan bíznak benne, hogy élsz még. – Meglepnek a szavai.
- Egész pontosan mi a terved velem?
- Az udvar és a birodalom része vagy, Waverly – jelenti ki magabiztosan. Hangja nyugodtan cseng, mégis határozottan.
- Egy nem kívánatos része – pontosítok.
- Talán most még igen.
- Mi a terved velem? – ismétlem meg a kérdésem, mert kezd körvonalazódni előttem a dolog.
- Vissza kellene szállnunk a ringbe.


1 megjegyzés :