Wave – A bál
Ren állította, hogy a bogyó, amit bevetett velünk, majd
"elnyomja a szagunk", de én szinte biztos vagyok benne, hogy a
ruhánkban van valami. Úgy érzem, mintha az erőmet is blokkolná. Bizonyára a szél kitörő
energiáit fogja vissza, hogy semmiképp se
ismerhessenek fel. Azonban még így, ismeretlenül is én vagyok a bál
szégyene.
Ren után kutatok a helyiségben. Látom a terem túlsó végében, ahogy ráérősen
átvág a tömegen. Követem a tekintetemmel,
hogy merre tart, merre néz, hova összpontosít.
Rögvest felismerem az emelkedőn álló két embert. Az egyikük vékonyabb, szálkásan izmos testalkatú, dús fekete haja, erős vonásai eltéveszthetetlenek. Mintha
Ren idősebb arcát látnám magam előtt.
Az árnyak ura mellett felesége áll, hajszíne barnásabb, szemei világosabbak,
akárcsak idősebb fiáé. Elyas az apja sötét haját és szemét örökölte, míg Ren inkább
az anyjára hasonlít.
Velük szemben apám áll. Megismerem az újságokból és könyvekből,
ahol láttam eddig. Az első gondolatom az, hogy itt
helyben megölöm. A második pedig az, hogy mennyire hiányzik az életemből.
Az édesapám. Aki könnyű szívvel túl adott rajtam. Egy árva
szó nélkül. Dühít, hogy a hiányát érzem.
Hatalmas darab ember, világos vörös hajjal, őszes szakállal. Mellette anyám áll, szőkés vöröses hajjal. Kecses, vékony nő.
Úgy érzem, hasonlítok rá. De a szemem és a hajam apámé. Az áruló szüleim.
Nem tudom, Ren valóban inkognitóban van e itt és ha igen, miért
tart pont azoknak az embereknek az irányába, akiket a leginkább el
kellene kerülnünk. Pár méterrel apáméktól egyszer csak megtorpan és körbekémlel a teremben. Engem
keres. Érzem. Tekintete megállapodik rajtam. Mintha perceken át figyelne. Végül
zsebrevágja kezeit és felém indul.
A szívem hevesebben kezd verni.
- Szabad lesz felkérnem egy táncra? - hajol meg előttem
illendően, kezét felém nyújtja.
Kézen meleg tenyerébe csúsztatom és nagyon, hogy a
parkettre vezessen. Jól ismerem a hagyományos
báli táncokat, Rose asszony mindenre megtanított, amit tudnom kellett.
- Gyönyörű vagy - súgja a fülembe Ren érzékien.
Viszonozni akarom a bókját, mert hibátlanul fest öltönyében és sötét ingében,
de képtelen vagyok rá. Félek, hogy ha most elismerem, később
nem visszakozhatok.
- Köszönöm – felelem végül.
- Remélem, nem
tervezel semmi törvénybeütközőt tenni az este
folyamán – duruzsolja halkan, hogy még véletlenül se hallhassa más, csak én.
- Nem terveztem felfedni a tökéletes inkognitóm, amit teremtettél nekem – találom meg a hangom.
- Tisztában vagyok
vele, hogy ilyen elhatározással érkeztél ide, de engem az érdekelne, most miként vélekedsz – pörget meg.
- Apámra célzol?
- Például.
- Ha jól láttam,
mindketten küzdünk a démonainkkal – jegyzem meg, felidézve magamban a korábbi
jelenetet, ahogy Ren a családaink irányába tartott.
- Nekem sem könnyű itt – húz közelebb magához.
- Akkor miért akartál
jönni? – Megkérdezem, holott jól sejtem a választ.
- Szerettem volna, ha
részesei vagytok egy kicsit az udvari életnek – magyarázza, majd elegánsan
hátradönt.
- Ugyan. Alig vannak,
akik tudnak egyáltalán a létezésemről. – Mikor a szüleim száműztek babakoromban, azt hazudták a népnek, hogy meghaltam.
- Sokan bíznak benne,
hogy élsz még. – Meglepnek a szavai.
- Egész pontosan mi a
terved velem?
- Az udvar és a
birodalom része vagy, Waverly – jelenti ki magabiztosan. Hangja nyugodtan
cseng, mégis határozottan.
- Egy nem kívánatos
része – pontosítok.
- Talán most még
igen.
- Mi a terved velem? –
ismétlem meg a kérdésem, mert kezd körvonalazódni előttem a dolog.
- Vissza kellene
szállnunk a ringbe.
Imádom :3 Ez a kedvenc sztorim tőled.
VálaszTörlés