Hunter
„Hogyan éljek így, hogyan lélegezzek? Ha nem vagy itt,
fuldoklom.”
/Sam Smith – Writing’s On The Wall/
Avery
egyenesen pompásan érezte magát a buliban. Csak úgy tündökölt. Végig a
srácokkal lógott, nevetgélt, üdítőt
kortyolgatott. Chase keze állandóan Ave derekára meg karjára tévedt, ő pedig minden alkalommal szó nélkül hagyta. Magam sem
értettem, miért, de borzalmasan idegesített. Illetve, tudtam, miért. Féltékeny
voltam. Nem olyan béna, szerelmes módon, hanem csupán magamnak akartam életem
egyik legfontosabb személyét, akit nem láttam majd hat éve.
Eltöprengtem,
miért is Ave életem egyik legfontosabb személye. Talán tényleg velem volt a
baj. A srácok mind örültek a visszatérésének és kiélvezték, én viszont túl merev
voltam a dologgal kapcsolatban. Jesszus, az elmúlt hat évben azt se tudtam, mit
jelent merevnek lenni! El kellene mennem a pszichológusomhoz, hogy
rávilágítson, mennyire egészségtelenül ragaszkodom Averyhez.
Nagyot
sóhajtottam és szorosan behunytam a szemem. Én nem ilyen vagyok!
- Jól
vagy, haver? – ragadta meg finoman a vállam Beau, ezzel némileg kizökkentve és
magamhoz térítve engem.
-
Persze, minden rendben – bólintottam, továbbra is Averyt figyelve.
-
Hallottam, hogy együtt jöttetek a buliba – biccentett Ave felé Beau.
- Aha.
-
Sikerült megbékélned a helyzettel? – jelent meg apró mosoly az arcán.
-
Tudod, hogy képtelen lennék huzamosabb ideig haragudni rá – emeltem az égre a
tekintetem. Szánalmasnak éreztem magam.
- Tudom
– hagyta rám. – Hogy-hogy egyedül jött haza?
- A
szüleinek esze ágában nem volt visszaköltözni. Azért jött egyedül, mert
betöltötte a tizennyolcat – szorult ökölbe a kezem.
- Ez
azért elég kemény – ingatta a fejét Beau, de úgy tűnt, nem lepte meg a dolog annyira, mint
engem.
- Odanézz, Hunt! – bökdösött ezerrel Chase,
vadul mutogatva.
Odafordítottam a fejem és a szomszéd
kislányt láttam belépni a terem ajtaján. Hamar észrevett és boldogan mosolygott
rám, a következő
pillanatban azonban elbotlott kioldódott
cipőfűzőjében
és elhasalt a földön.
Fürgén mellé siettem és felhúztam a földről.
- Jól vagy? – segítettem neki talpra állni.
- I-igen – bólintott, szemei sarkában
megjelent néhány könnycsepp.
Jól
emlékeztem, hogy összeszorította a száját, nehogy elsírja magát.
- Jobban kellene vigyáznod – térdeltem elé
és bekötöttem cipőjének fűzőjét
egy masnira.
- Kö-köszönöm – biggyesztette le a szája
sarkát, arca piros volt.
- Ne keressük meg a nővér
nénit? – pattant mellénk Chase, a lány elé
guggolva a térdét vizslatva.
- Nem kell, jól vagyok, köszönöm! – rázta hevesen
a fejét Ave.
- Biztos? – csatlakozott Beau is.
- Igen!
- Gyere, ülj mögénk! – invitálta Chase
hatalmas vigyorral. – Mutassak neked egy bűvésztrükköt?
Elvettem a táskáját és leraktam neki a
padra.
Chase épp tölcsért formált a füzetéből, majd se szó, se beszéd beleöntötte a fél
literes narancslés palackjának tartalmát.
Mondanom
sem kell, hogy az egész a földön meg a padunkon landolt, de Avery nevetett. És
nevetett. Alig bírta abbahagyni.
Első osztályosok
voltunk, Ave néhány nappal suli kezdés előtt költözött
a városba a szüleivel a nagyszüleihez. Ha emlékezetem nem csal, a nagypapája
nagyon beteg volt és azért jöttek, hogy segítsenek a nagymamának az ápolásában
és a róla való gondoskodásban.
Mr.
Melone állapota idővel
sokat javult, lassan egészen felépült,
majd meggyógyult.
A hetedik
volt az utolsó együtt töltöttük iskolaévünk. Utána elment.
(a gif csak egy kis poén, de szegény Ave is kábé így terült el)
IMÁDOM!Legjobb story. :)
VálaszTörlés