2017. szeptember 16., szombat

Váratlan, 67.rész

Vacsora előtt elindultam egyedül, hogy körbejárjam a házat. Vagy legalább csak az emeletet. A legtöbb minden úgy nézett ki, mint három éve, mikor elmentem. Nem sok minden változott. Az, hogy a szobám is megmaradt, arra utalt számomra, hogy anya talán idővel elkezdett megbékélni a dologgal. Velem.
Azon kaptam magam, hogy Landon szobája előtt ácsorogtam. Önkéntelenül tévedhettem ide a nagy agyalásban. Nagyot sóhajtva tettem a kezem a kilincsre.
- Az én házam, a te házad! Mától egy család vagyunk!
Tisztán emlékeztem a szavaira, amivel köszöntött, mikor apával beköltöztünk. Akkora mosoly volt az arcán, amivel az egész világot jókedvre deríthette volna. Nagyon hiányzott.
Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába, gondosan becsukva magam mögött az ajtót.
A szoba szinte érintetlen volt. Hatalmas tisztaság és rend uralkodott mindenütt, a mi furcsa érzés volt, hiszen Landod szobája mindig oltári kupis volt. Anya biztosan minden héten kitakarított itt is, de ettől függetlenül mindent meghagyott.
Végigsimítottam a szekrény sarkát, ahol egy kicsi darab le volt törve. Emlékeztem, hogy Landon beverte a könyökét, mikor ádáz kosárcsatát vívtunk a szobában. A kis minipalánk most is fel volt szerelve a szemben a falra, mellette egy kis kosárkában sorakoztak a kis szivacs kosárlabdák, amikkel mindig játszottunk. Nekem is volt otthon néhány.
A tükrös ruhásszekrényén néhány matrica volt felragasztva, amik egészen kölyök kora óta ott feszítettek. Kihúztam az ajtót és mélyen beszívtam a belőle kitörő friss illatot. Keresgéltem egy keveset, mígnem megtaláltam a kedvenc pólóját, a kopott szürke pólót, amin elöl, jobb felül egy NBA-s lógó volt. Nagyon szerette ezt a pólót. Kivettem a szekrényből, majd gondosan visszahúztam az ajtót. Óvatosan kihajtogattam a pólót és az arcomhoz emeltem. Beleszimatoltam és sóhajtva az ágyára ültem.
- Miattam veszítettünk – szipogtam az ágyban fekve, teljesen magamra húzva a takarót.
- A kosárban nincs olyan, hogy egy valaki miatt, Törpicsek – foglalt helyet mellettem Landon.
- De kihagytam az utolsó kosarat! – ellenkeztem könnyes szemmel, a sírás határán.
- Ahogyan előtted kihagyott egy csomó más mindenki is. Ez egy csapatsport, tudod? Egy mindenkiért, mindenki egyért – magyarázta, megpróbálva lerángatni rólam a takarót.
- Most biztos nem vagy büszke rám – szipogtam, minden erőmmel a takarót tartva.
- Mindig büszke leszek rád. Tégy bármit, Törpicsek – ígérte, ezzel meggyőzve engem, így engedtem neki.
- Tényleg? – pislogtam nagyokat.
- Igen – mosolygott kedvesen és bíztatóan.
- Ígéred?
- Ígérem – nyújtotta a kezét, hogy megpecsételjük kisujjesküvel.
- Legközelebb biztosan bedobom az utolsó kosarat! – jöttem lázba és harciasan felugrottam.
- Úgy lesz, Törpicsek – bólintott Landon.
Eleinte utáltam ezt a becenevet. Pont azért, mert találó volt és illet rám. Mikor ideköltöztünk eléggé kicsi voltam, fiatal és borzasztóan alacsony. Elég későn indultam meg a növésben és ezt Landon nagyon mókásnak tartotta. Idővel azonban megszerettem a becenevet, mert mindig olyan szeretetteljesen tudta mondani, sosem bántóan.
- Mit művelsz? – rángatott ki a gondolataimból Kav, aki az ajtóban ácsorgott. Ijedten ültem fel az ágyban.
- Ne haragudj, hogy bejöttem és felforgattam a szobát! – pattantam fel, sietve kezdtem visszavinni a pólót a szekrényhez.
- Semmi baj. Én is be szoktam jönni – állított meg Kav, majd belépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Csak anya ne tudja meg.
- Nem engedi, hogy be gyere? – pillantottam szomorúan az öcsémre.
- Nem nagyon szereti, ha itt vagyok. Nem szól érte, de tudom, hogy zavarja – vallotta be Kav, majd leült mellém az ágyra.
- Mit szoktál itt csinálni? – kérdeztem.
- Néha csak ülök és gondolkodom, máskor itt tanulok vagy ilyesmi – vont vállat. Tudtam, mennyire fontos ez neki.
- Sajnálom, Kav – hajtottam le a fejem.
- Nem a te hibád, Royce. Sosem volt az – felelte, de nem nézett rám.
Teljesen letaglózott, amit mondott, hisz mindig engem hibáztatott. Nem kért bocsánatot emiatt, de gyakorlatilag beismerte, hogy talán nem volt teljesen helyes mindenben engem vádolnia. Nem bántam, hogy csak ennyit mondott. Ez is több volt, mint amit az álmaimban reméltem volna.
- Kav…
- Nyugodtan tartsd meg azt a pólót. Tudom, mennyit jelent neked – állt fel, majd a választ meg sem várva elhagyta a szobát.



4 megjegyzés :

  1. Imádom.. hamar a kovit..

    VálaszTörlés
  2. Nincsenek rá szavak hogy mennyire imádom!!♥♥ Ez az első kedvencem! Nagyon szeretem ezt a történetet úgyhogy minél hamarabb amint csak tudod folytatást!!♥♥♥

    VálaszTörlés
  3. Egyik szemem sír,a másik nevet...IMÁDOM❤❤

    VálaszTörlés
  4. Imádom remélem hamar lesz folytatás!!!����������❤❤❤❤

    VálaszTörlés