2017. szeptember 25., hétfő

Váratlan, 68.rész

Landon pólóját szorongatva feküdtem immár a saját ágyamon. Keaton fogalmam nem volt, merre lehetett, de nem volt a szobában. Talán a nagyszüleim rabolták el. Mindegy, egyelőre nem törtem magam, hogy megmentésére siessek. Azon agyaltam, vajon Landon mit szólna hozzá, hogy hazahoztam egy srácot. Biztos eljátszaná a nagy és védelmező báty szerepét, de valójában örülne, hogy megnyíltam valakinek. Biztos kedvelné Keatont, hasonló gondolkodásúak, érdeklődési körűek és típusak.
- Jól van ez így, igaz? – sóhajtottam egy hatalmasat, szorosabban magamhoz húzva a pólót.
Én is kedveltem Keatont, ezen egyszerűen nem volt tovább mit tagadni. Eljött velem ide, egy szó nélkül, teljesen saját ötletétől vezérelve. Azért jött, hogy idézőjelben vigyázzon rám, mellettem legyen, tudván, milyen nehéz helyzet is ez nekem. Ez óriási dolog. Tudtam jól, hogy Wyatt is megtette volna értem ugyanezt, mégis másnak éreztem a két fiú szándékát és hozzáállását.
- Te támogatnál, Landon. Tudom jól. Bíztatnál, hogy vágjak bele – folytattam a suttogást. Szinte hallottam a hangját a fejemben.
Keaton rengeteget változott, mióta először találkoztunk, ugyanakkor megtartotta mindazt, amiért megtetszett. Figyelmes volt, igyekvő és imádtam, hogy piszkálódtunk, szívtuk egymás vérét, a megfelelő határokon belül. Nem tudnék örökös egyetértésben élni senkivel, az nem nekem való.
Egyszercsak kinyílt az ajtó és Keat lépett be rajta, én pedig gyorsan felültem. Nem mondott semmit, csak becsukta maga után az ajtót és az ágyamhoz sétált.
- Apukád rengetegszer hívott – adta át nekem a telefonom, amit tudtommal a kocsiban hagytam. A jelek szerint kivette, mielőtt Thomas elhajtott volna.
- Köszi – vettem át a mobilt, a mozdulat közben az ujjaink egy hangyányit összeértek. Meleg bizsergés futott át rajtam. Felnéztem rá.
Ott állt felettem, lazán oldalra zselézett hajjal, sötét farmerben és szürke pólóban. Iszonyatosan helyesnek tűnt.
- Minden oké? – kérdezte, nyilván azért, mert cseppet sem leplezetlenül bámultam.
- Persze, minden oké – kaptam észbe, megrázva a fejem elkaptam róla a tekintetem.
- A nagymamám azt mondta, tíz perc múlva kész a vacsora – egyenesedett ki, aztán leült az ágyam végébe.
- Rendben – nyeltem egyet, ő pedig egy aprót bólintva rám mosolygott. Olyan természetes mozdulat volt ez a részéről, mégis olyan ritkán láttam tőle hasonlót. 
Mintha zavarban éreztem volna magam. Új volt számomra az érzés most, hogy letisztáztam magamban az érzelmeim. Azonban ezt nem egy negatív érzésként éltem meg, hanem teljes mértékben kellemesnek tűnt. Biztonságban éreztem magam mellette. Boldognak. Már amennyire a helyzetem ezt az érzést engedte.
- Mi van a kezedben? – érdeklődött a póló felé biccentve.
- Landon pólója. Ez volt a kedvence – magyaráztam, de aztán furán éreztem magam, ezért gyorsan leraktam a pólót az ágyamra.
- Értem – bólintott.
Egy perc néma csend következett. Keaton engem nézett, én pedig őt.
- Figyelj csak… - kezdtem volna, de ekkor valaki kopogott az ajtón.
- Igen? Szabad – szóltam ki, fürgén elkapva a tekintetem Keatről.
- Kész a vacsora. Gyertek le – nyitott be Kav, a következő pillanatban pedig mér el is tűnt.
- Mit akartál mondani?
- Ráér vacsora után – ráztam meg a fejem és felpattantam. Nyargaltam volna a konyha felé, de Keat elkapta a csuklóm és finoman visszatartott, majd maga felé fordított.
- Furcsán viselkedsz – mondta, tekintetével az arcomat kutatva.
- Nem hinném – válaszoltam végül, meglehetősen bénán.
- Biztos minden rendben?
- Aggódsz értem vagy mi? – Sokkal nyersebben hangzott, mint amilyennek szántam.
Felvonta a szemöldökét és elengedte a csuklóm.
- Nem, dehogy.
- Jól van akkor. Nincs is miért. Minden rendben – bizonygattam, magam sem tudva, kit akarok meggyőzni. Őt vagy sokkal inkább magamat.
Tulajdonképpen minden rendben volt. Csak hirtelen el akartam mondani neki, mit érzek, mennyire hálás vagyok azért, amiért velem jött és azért is, hogy most aggódik értem. Elhatároztam magam.


1 megjegyzés :