Hanna a földön hevert, akárcsak én. Nem is hevertünk,
egyenesen fetrengtünk. Az edzés során egyikünk se figyelt oda kellőképpen, így sikerült egymásnak futnunk és alaposan lefejelni a másikat.
Fájdalmasan dörzsölgettem a halántékom és a szemöldökömnél
lévő részt, miközben meggyötört
fejjel, összeszorított szemmel ültem a padlón.
- Jól vagytok? – szaladt hozzánk Vili bá némileg aggódva.
- Persze – dünnyögtem, továbbra is leszorítva kezemmel a
sérülésem.
- Hanna?
- Minden okés – érkezett a válasz halkan, de biztosan. Vili
bá mellé lépett és megszemlélte Hanna fejét.
- Jesszus, Bokasérült lány! – guggolt elém Konrád, két keze
közé véve az arcom.
- Mi az?
- Neked muszáj állandóan lesérülnöd? – kérdezte komoly
hangon, de észrevettem a kis mosolyt megbújni a szája sarkában.
- Szerencsétlen típus vagyok – pillantottam fel rá fél
szemmel, mert, hogy a másik előtt továbbra is ott volt a
kezem.
- Az egy dolog – simogatta hüvelykujjával az arcom.
- Valahogy mindig történik velem valami – ingattam a fejem
hitetlenül.
- Ezt mondom én is – nevetett Konrád kedvesen. – Na, mutasd
a fejed.
Ahogy ezt kimondta, finoman elhúzta a kezem a homlokomtól.
Ahogy lepillantottam a tenyeremre, egészen sok vért láttam és Konrád kitágult
szemeit.
- Ennyire rossz?
- Jó ég, Luca! Te vérzel! – vizslatta a sebem, majd
felpattant. – Tanár úr!
- Egy kicsit tényleg – hümmögtem.
- Kísérd az orvosiba, ez csak egy kis repedés, csak pont
rossz helyen találták el – magyarázta Vili bá, miután alaposan megnézte a
sérülésemet.
- Fel tudsz állni? – érdeklődött Konrád.
- Persze – tápászkodtam fel, ő pedig a biztonság kedvéért megragadta a
derekamat, majd kezét Hanna felé nyújtotta.
- Igen. Kérlek, Hanna, te is menj velük egy gyors vizsgálat
erejéig! – adta ki az utasítást Vili bá, Hanna pedig engedelmesen megragadta
Konrád kezét és már indultunk is.
- Te jól vagy? – kérdezte Konrád ezúttal Hannát.
- Persze! Biztos lesz egy kis pukli, de semmi több!
- Erre csak én vagyok képes – vontam vállat szórakozottan a
sebemre célozva.
- Számból vetted ki a szót – mosolygott rám Konrád, majd
kitárta előttünk az orvosi szoba ajtaját.
Hanna ment be elsőként, aztán én, végül Konrád zárta a sort.
- Már megint te? – mosolygott rám a doktornő.
- Mit mondhatnék? Engem mindig megtalál a baj – tártam szét a
karom tehetetlenül. – Összefejeltünk.
- Na, mutasd magad! – ültetett le az egyik székbe, előkapott
néhány dolgot és szépen megtisztította a sebem. – Csak kicsit felrepedt a
szemöldököd – nyugtatott.
- Volt már rosszabb is – mormogtam, mire Konrád alig hallhatóan
felnevetett.
- Egyikőtök sem szédült az összekoccanás után, ugye? Semmi hányinger?
- Nem – feleltük egyszerre Hannával.
- Akkor nem lehet nagy a baj – rögzítette ragtapasszal a fejemre
helyezett gézt a doktornő, majd elengedett. Előkapott egy kis lámpát és kérte, hogy kövessük a szemünkkel, majd elvégzett még néhány vizsgálatot. – Luca! Vigyázz jobban magadra, ha kérhetem!
- Igenis! – vágtam rá szórakozottan.
- Túlélik, igaz? – kacsintott rám Konrád huncut mosollyal az
arcán.
- Nem száz százalék, de nagy rá az esély – viccelődött a doktornő, majd elköszöntünk és visszaindultunk a terembe.
- Történt veled valami korábban? Úgy tűnt,
mintha jóban lennél a doktornővel. Meg
a csapatleosztásnál is mondták, hogy sérült voltál – érdeklődött Hanna halkan, nagyokat pislogva.
- Év elején volt egy kisebb bokaficamom – vontam vállat, Konrád
kezét keresve. Eddig köztünk jött, most viszont átsorolt a bal oldalamra és
megfogta a kezem, így szabadon maradt jobbommal megsimítottam a karját. Gondolom azért jött át, hogy könnyebben beszélgethessek
Hannával.
- Sokat kellett kihagynod? Sajnálom! – biggyesztette le a száját
szomorúan.
- Ugyan, semmiség! Akkoriban soknak éreztem, de így utólag nem
vészes – magyaráztam és a szemem sarkából láttam, hogy Konrád rám sandít, aztán
finoman megszorította a kezem. 
☺😍 Ez a bokasérültlány nem tud magára vigyázni😂☺ folytatást,gyorsan!!:))
VálaszTörlés