2017. október 17., kedd

Váratlan, 73.rész

Hajnali két óra volt és én még mindig tágra nyitott szemekkel feküdtem az ágyamban. A plafont bámultam és igyekeztem csillapítani hevesen dübörgő szívemet, nehogy Keaton meghallja. Azágyam végétől nem sokkal arrébb feküdt, a földre rakott régi matracon. Pont nem láttam belőle semmit sem.
Fogalmam nem volt róla, mi ütött belém hirtelen, de csak a csókunk járt a fejemben, ötvözve mindazzal, amit manapság átéltünk. Most valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mellé bújjak és átbeszélgessük az éjszakát. A moston az elmúlt három órát értem, amióta itt fekszem, mozdulatlanul.
- Mi jót csinálsz, hercegnő? szólalt meg egyszer csak Keaton, sikeresen kirángatva a gondolataim közül.
- Hogy mi? Semmit – értetlenkedtem.
- Vagy három órája motyogsz magadban.
- Mi van? – ültem fel rekordgyorsasággal.
- nem igazán értettelek, de gondoltam, nem szakítalak félbe - felelte nyugodt, tárgyilagos hangon.
- Ez alapon, miért tetted meg mégis? – reklamáltam.
- Nem tudtam elaludni a sustorgásodtól.
- Te szemét! – vágtam hozzá egy párnát bosszúsan, amit persze elkapott, mielőtt még célba érhetett volna.
- Valami nyomja a lelked? – gyűrte a feje alá a párnám.
- Nem, csak szeretek magamban beszélni – sóhajtottam rezzenéstelen arccal.
- Ez azért elég bizarr – válaszolta komolyan, de tudtam, hogy csak szórakozik velem.
- Áhh! Hallgass! – forgattam a szemem, majd feltápászkodtam az ágyból és kisiettem a mosdóba.
Kézmosás közben arra lettem figyelmes, hogy a tükörképem úgy vigyorog akárcsak én.
Mikor visszaérve elhaladtam Keat mellett, fürgén felült, elkapta a csuklóm és egy finom, de határozott mozdulattal lerántott maga mellé.
Az oldalunkon feküdtünk, egymással szemben. Keaton felemelte a paplant és rám terítette, hogy mindketten a takarásában legyünk, majd a derekamon felejtette a kezét.
- Mit motyorásztál magadban? – érdeklődött kedvesen és hirtelen nehéz volt felfognom, hogy semmi él és gúny nem volt a hangjában.
- Csak az élet értelmein merengtem.
- Megtisztelő, hogy szerepelek az életed értelmein való merengésben mondta nagyképűen.
- Mondtam a neved? – temettem a tenyerembe az arcom.
- Ne aggódj, enélkül is egyértelmű, hogy rólam ábrándozol.
- Ja, a szerénységed különösen vonzó – dünnyögtem.
- Nincs ebben semmi rossz – hámozta le a kezem az arcom elől, majd megsimította a bőröm. Nyugodtan ábrándozz csak rólam.
Épp mondani akartam neki, hogy annyira, de annyira furán viselkedik és nem áll neki jól ez a nagyképűség gúny nélkül, de aztán beugrott valami. Ez az egész beképzeltség valószínűleg Keaton zavarát leplezte. Be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett a gondolat, hogy ős sem tudja, hogy kezelje ezt az egészet közöttünk.
Valahogy átugrottuk azokat a szakaszokat, amin át kellett volna esnünk, mielőtt járni kezdtünk volna. Már, ha egyáltalán jártunk. Erre következtettem a derekamra simuló tenyeréből és arcomat vizslató tekintetéből. Végül is épp egymás mellett feküdtünk! Mindenesetre nem voltak randik, sem hagyományos ismerkedés. Kialakult közöttünk valami útközben, amit sokáig tagadtunk, majd lepleztünk (én legalábbis mindenképpen), most viszont úgy határoztunk, ideje fellépni.
Tekintetem a szeméről a szájára siklott, majd az állánál fogva közelebb húztam a fejét és megcsókoltam. Szinte azonnal reagált, amelynek következtében jól eső bizsergés futott végig rajtam.
Pár perccel később finoman elszakítottam a szám az övétől és megpróbáltam elhúzódni, keze megfeszült a derekamon és nem hagyta, hogy végrehajtsam a mozdulatot. Úgy tűnt, azt se akarta hagyni, hogy megszakítsam a csókot, így hát nagy kegyesen beletörődtem, hogy folytassuk. Jó volt nekem így is, nem tagadom. Egyenesen csodálatos.


5 megjegyzés :