2018. február 18., vasárnap

Újra itt, 19.rész

Avery
„Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.”
/ Paulo Coelho /

- Mé-mégis, mi a fene volt ez? - nyögtem mi, mikor magamhoz tértem Chase távozása után.
- Ne vedd magadra, Ave. Chase csak részeg - mondta Hunter nyugodt hangon.
- Az ember akár részeg, akár nem, nem vág csak úgy, ok nélkül ilyeneket valaki fejéhez!
Hunter nem válaszolt, de tekintete mindent elárult. Igazam volt. 
- Tudom én, hogy hibáztam. Elmentem és nem kerestelek titeket. De nem azért léptem le, mert így tartotta kedvem! Az első adandó alkalommal visszajöttem. Hozzátok! Hozzád! Chase-hez! - kiabálta kétségbeesetten.
- Jól tudom, Avery. Hisz nem haragszom - felelte nyugodt, lágy hangon, közelebb lépve hozzám.
- 13 éves voltam! 13! Egy gyerek, fogalmam nem volt, mit zajlik körülöttem, hogy miért visznek el a szüleim! Nem volt telefonom, se facebookom! 15 évesen engedélyeztek nekem minden ilyesmit! 2 év elteltével! Mégis mit tehettem volna? Mi értelme lett volna keresnem titeket, ha egyszerűen nem jöhettem vissza? - tört ki belőlem fájdalmasan minden egyes engem nyomasztó érzelem és cselekmény.
- Semmi baj, Ave - húzott magához Hunter, megnyugtató ölelésbe vonva. Mellkasához simultam, arcomat a vállába fúrva, belélegezve kellemes illatát.
- Annyira nehéz volt - suttogtam szipogva.
- Elhiszem - simogatta a hajamat kedvesen.
- Hé, minden rendben? - nyitott be a szobába Beau.
- Chasey teljesen begőzölve rohant el - érkezett meg Jace is.
- Minden oké - válaszolta Hunter maximálisan kiegyensúlyozott és tárgyilagos hangon.
- Ahogy elnézem, több is, mint rendben - jegyezte meg Jace.
- Ave - lépett mellénk Beau és megsimította a vállamat. - Mi a baj?
Olyan ütemben potyogtak a könnyeim, hogy úgy éreztem képtelen vagyok válaszolni, így karjaimat még szorosabban fontam Hunter dereka köré, aki megértette a célzást.
- Chase elég nyersen lehordta őt úgy, hogy fogalma nem volt semmiről - foglalta össze Hunter tömören a történteket.
- Azt hittem, Chasenek nincs baja Ave-vel - hallottam Beau hangját mellőlem.
- Mert az orrodig sem látsz el - szúrta közbe Jace.
- Te sejtetted?
- Persze. Mindannyiunknak meg van a maga baja a helyzettel és Ambs-zel - magyarázta Jace. Meg sem lepett, hogy tudta.
- Ha tudtad, hogy Chase zabos, miért nem szóltál? - kérdezte Hunter mérgesen.
- Muszáj volt, hogy ezt lerendezzék - érkezett a válasz.
- Lerendezzék? Nézd meg, mit tett! Chase túl messzire ment. - Hunter egész teste megfeszült, de nem engedett el.
- Akkor is így kellett lennie. Chase nem adhatta elő örökké ezt a színjátékot - mondta Jace, mire kicsit elfordítottam a fejem és a könnyeimen keresztül a fiúkra néztem.
- Ti-ti is haragszotok rám? - szipogtam a szemeimet dörzsölve.
- Ugyan már, Ave - törölte meg az arcomat Beau.
- Én utállak - vonta meg a vállát Jace, mire megeresztettem egy amolyan sírós mosolyt.
- Először is, nem vagyunk tisztában a helyzeteddel. Esetleg beavathatnál mindannyiunkat - tanácsolta Beau.
- Ez egy nehéz helyzet, Ambs. Te elmentél, mi itt maradtunk egy árva indok nélkül, egyik napról a másikra. És mikor visszajöttél, nem az volt az első, hogy megmagyaráztad - nézett mélyen a szemembe Jace.
- Tudom - bólintottam. - Nem akartam kifogásokat keresni. Hibásnak éreztem magamat.
- A szüleid elrángattak, Avery - vágott közbe Hunter kimérten.
- Te hibáztattad őt a leginkább - billentette oldalra a fejét Jace. - Hat hosszú éven át.
- Neki így volt könnyebb - kelt Hunter védelmére Beau.
- Persze, nem is azért mondtam. Csak ne legyünk már idegesek Chase-re. Gondolom, Hunter is azután lett ilyen megbocsátó, hogy meghallgatta az egész történetet - fonta karba kezeit mellkasa előtt Jace.
- Igazad van - vettem egy mély lélegzetet. - Magyarázattal tartozom. Mindannyiótoknak. 


Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése