Hóesés

2018. február 2., péntek

Felejthetetlen nyár, 57.rész

- Miért neked válaszolt előbb?
- Ezt nem tudom elhinni. Erthinger Mama elárult engem.
- Engem is! - háborogtam.
- Bocs, gondoltam, én is beszállok a versenybe - pislogott ártatlanul Dexter, kezében a telefonjával.
- Újabb kört követelek! - sápítozott Cooper.
- Én is! - kontráztam teljesen kikelve magamból, amiért a saját nagyanyám előbb válaszolt Dexnek, mint nekem.
- Mit írtál neki? - támadt öccsére Coop.
- Csak azt, amit ti - mutatta felénk telefonjának kijelzőjét Dex.
Eközben a mi telefonunk is beérkező üzenetet jelzett. Először az enyém, aztán Cooperé.
- Ez komoly? - biggyesztette le az ajkát. - Utolsó vagyok?
- Amondó vagyok, hogy Erthinger mama mégis abban a sorrendben válaszol, ahogy kapja az üzeneteket - töprengtem hangosan. Bizonyára Coopé volt legalul, Dexé meg legfelül.
- Szükséges a második forduló - jelentette ki Coop ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ezúttal mind mást írunk és lássuk, így kinek válaszol elsőként! - ajánlottam felpörögve.
- Legyen - egyeztek bele, majd ismét pötyögtünk a telefonunkon.
- És három!
- Kettő!
- Egy!
Elküldtük.
Ezúttal nem raktuk le a telefonokat, hanem lázasan, pislogás nélkül meredtünk a kijelzőre.
- Az enyémet látta! - ugrottam fel örvendezve.
- Az enyémet nem - suttogta elhaló hangon Coop, az asztalra rakva a készüléket.
- Az enyémet se - vonta meg a vállát Dex.
Egy fél perccel később felhangzott a várva várt messenger dallam. De nem az én telefonomból. Hanem Cooperéből.
- Mi? - kapta fel a mobilt. - Én nyertem? Ez az! - kezdett örömében nyargalni, kifele a konyhából, körbe a házba.
- Na, jó. Ez nevetséges - indultam meg a nappaliba, magamhoz véve a vonalas telefont.
- Mire készülsz? - jött utánam Dex kíváncsian.
- Felhívom mamát! - emeltem a fülemhez a telefont és türelmesen vártam, hogy kicsengjen.
- Halló? - szólt bele mama.
- Szia, mama! - köszöntem.
- Szia, Liám! Mi a helyzet? Épp most írtam neked messengeren.
- Jó, hogy felhoztad mama. Miért Coopernek válaszoltál elsőként? Az enyémet előbb nézted meg! - fakadtam ki.
- Szerinted mennyire vagyok öreg? - nevetett. - Rájöttem, hogy valami turpisság folyik odaát.
- Persze, hogy rájöttél mama. De akkor miért nem az én pártomra álltál?
- Hisz tudod, hogy te vagy a kedvenc unokám.
- Kezdem azt hinni mama, hogy mindenkinek ezt mondod - duzzogtam.
- Ugyan már. Minden második nap felhívsz és beszélgetünk egy órát. Te vagy a legkedvencebb unokám meg persze Norbikám is az. Coopernek biztosan nehéz, hogy egyik nagymamája sem él már.
- Tudom, mama. És te nagymama vagy nekik is - mosolyogtam, majd elköszöntünk és leraktuk.
- Lekenyerezett, mi? - vigyorodott el Dex.
- Mindig lekenyerez - legyintettem nevetve.
A Button gyerekeknek mindkét nagypapája élt még, de a nagymamáik már sajnos nem. Az anyai nagymamát egyikük sem ismerte, az apai nagymamájukat pedig csak Seth és Coop. Sokszor szomorkodtak emiatt kisebb korukban, de nagyon hamar megszerették az én, illetve a mi nagyszüleinket, ami valamelyest pótolta a hiányt. Tessék, annyira jó viszont ápoltak, hogy a mamám Cooperrel cseveg esténként messengeren.
Igazából, már túltették ezen magukat, ha szabad így fogalmaznom, de talán Coop-ban hagyott ez az egész a legnagyobb nyomot. Nyilván ez az egész verseny csak viccből zajlott köztünk, mert hülyék vagyunk, de valahol mélyen és titkon fontos volt neki. Ahogy nekem is. És elégedett voltam a győzelmével. Ahogy a sajátommal is. Határozottan döntetlen lett az eredmény. De elég, ha ezt csak én tudom. No, meg persze Dex.


1 megjegyzés :

  1. Hát ez a rész ���� nagyon szuper lett imádom mint mindig �� mikor jön a kövi rész? Addig is további jó hétvégét! �� Puszi ��

    VálaszTörlés