Hóesés

2018. március 7., szerda

Kosársuli, 73.rész

- Micsoda szakmai diskurzust folytattatok fizikán - közölte Konrád irodalom előtt, mikor ismét a padunkba ülhettünk.
- Igen, Dominik már taktikákat is kitalál - ingattam a fejem elgondolkodva.
- Szüksége volt az éleslátásodra, mi? - mosolygott Konrád jókedvűen, megsimítva az arcom.
- Valami olyasmi - bólintottam.
- Irigykedem. Nekem miért nem adsz tanácsokat? – vont közelebb magához, huncutul csillogó szemekkel.
- Ugyan, miről?
- A taktikáimról – kacsintott rám.
- Kitaláltál te is néhányat? – vontam fel a szemöldökömet.
- Persze. Csak nem a kosárral kapcsolatosak – nyomott egy puszit az arcomra.
- Akkor miféle taktikáról beszélsz? – adtam az értetlent.
- Például olyanokról, mint amikkel megszereztem a barátnőmet.
- Na, ne! – kaptam a szám elé a kezem.
- De! – bólintott komoly arccal.
- Van egy másik barátnőd? vágtam a tőlem telhető legösszezavarodottabb és meglepődöttebb arcot.
- Mi van? Nem, nincs – röhögte el magát a fejét rázva.
- Akkor nem értelek – pislogtam ártatlanul. – Vagy… Csak nem? Rólam beszélsz?
- Bizony rólad, Bokasérült lány.
- A taktikáid martalékává váltam? – biggyesztettem le a számat.
- Így is mondhatjuk.
- Nem is hívtak meg Amerikába? – tartottam fent a meghökkent ábrázatom.
- Jó helyen kapizsgálsz. Hosszú és összetett folyamat volt téged megszerezni.
- Elképzelhető, hogy te intézted el azt is, hogy megsérüljön a bokám? Hogy aztán eljátszhasd a lovagot? – találgattam, magamban remekül mulatva.
- Nem. Azt nem – tartotta fel a kezét. – Valóban ilyen lovagias vagyok.
- És szerény – tettem hozzá szórakozottan.
- Szeretem, ha bókolsz nekem – búgta közelebb hajolva.
- Ne már! – tapasztottam tenyerem a homlokára és eltoltam a fejét.
- Hé! Most meg mi az? – ült ki az arcára egy aranyos csalódottság.
- Az iskolában vagyunk – suttogtam vöröslő képpel.
- És akkor mi van? – dőlt ismét felém, de kinyújtottam a kezem, ezzel ismét távoltartva őt.
- Nem illik. És amúgy is. Mindenki minket néz – ingattam a fejemet.
- Hadd nézzenek. Csinálhatunk nekik egy jó kis műsort – vigyorgott Konrád.
- Hallgass! – szóltam rá nevetve.
- Ugyan már. Miért ne mutathatnám meg a világnak, mennyire szeretem a barátnőmet? – fintorodott el Konrád.
Hevesen megdobbant a szívem és leblokkoltam. Nem azt mondta, mennyire kedvel. Azt mondta szeret. Ezt a szót használta. Szeret. Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy úgy szeret. Mármint, hogy szerelmes belém. Csak szeret. Jobban kedvel a kedvelleknél. Ezért mondta, hogy szeret. Illetve, nem is mondta direktbe, de ebben végül is benne volt.
- Ó, jaj – rángatott ki a gondolatmenetemből Konrád.
- Mi-mi az? – pillantottam rá zavarodottan.
- Mit mondtam? – billentette oldalra a fejét.
- Tessék? – hökkentem meg.
- Látom és szinte hallom is, ahogy kattog az agyad – jelent meg egy apró, de gyönyörű mosoly az arcán.
- Ja. Semmi – legyintettem nagy lazán. Csak nem voltam az. Laza. Egy cseppet sem.
- Zavarba hoztalak? Ne haragudj. Nem foglak nyilvánosan taperolni – ígérte, de nem különösebben érdekelt. Megragadtam az arcát, közelebb húztam a fejét és ott, mindenki előtt, az osztályteremben, elfeledve minden gátlásomat, megcsókoltam őt.


Előző rész:

3 megjegyzés :

  1. TEE..SZENT..ISTEN :D mindjárt meghalok annyira jó......

    VálaszTörlés
  2. Jézusom ������ annyira imádom. ��������

    VálaszTörlés