2018. március 16., péntek

Váratlan, 93.rész

- Hát igen – ismertem el mindenféle kertelés nélkül. – Nehezen nyílok meg.
- Gondolom, nem volt ez mindig így – pillantott rám jelentőségteljesen Wyatt.
- Tényleg nem – ingattam a fejemet.
- Nincs is ezzel probléma. Vannak dolgok az életükben, amik teljesen megváltoztatnak minket. A barátaink dolga ezzel együtt elfogadni minket és igyekezni a legjobbat kihozni a helyzetből osztotta meg velem álláspontját, letéve elém két bögrét, majd elhelyezkedett a mellettem lévő széken.
- Nagyon bölcs hozzáállás – bólogattam elismerően.
- Tudod, hogy Keaton-ön szocializálódtam – vigyorodott el Wyatt huncutul.
- Nem csoda, hogy ilyen nagy mértékben képes vagy tolerálni a nehezen megnyíló embereket – nevettem fel.
- De ez nem jelenti azt, hogy én szintén erre vágynék – nézett mélye a szemembe, arca ezúttal komoly volt és őszinte.
Igen. Úgy is mondhatjuk, rossz barát voltam. Elfelejtettem, hogy másnak nem arra van szüksége, hogy békén hagyják, amíg meg nem nyílik magától. Van, aki azt szereti, ha érdeklődnek felőle, kérdezgetik és ő boldogan kitárulkozik. Mint Wyatt.
- Akkor. Mesélnél nekem egy kicsit a családodról – könyököltem az asztalra, tekintetem Wyatt arcára tapasztva.
- Olyan, mintha csak azért kérdeznéd, mert szóvá tettem – fintorodott el aranyosan.
- Biztosíthatlak róla, hogy valóban érdekel – szorítottam a mellkasomra tenyereimet, hevesen bólogatva.
- Nos, úgy sejtem nagyon is tisztában vagy vele, hogy nem minden házasság szól örökre – piszkálta bögréjének fülét Wyatt.
- Igen, tapasztaltam.
- Apa és Kevan, Keat apukája legjobb barátok voltak – kezdte Wyatt.
- Keat apukáját Kevannak hívták? – haraptam be az alsó ajkamat. Fogalmam sem volt róla.
- Igen – felelte lágyan Wyatt. – Az anyukáját pedig Kate-nek.
- Értem – nyeltem egy hatalmasat és görcsbe rándult a gyomrom.
Elöntött az érzés, hogy a saját tragédiámat se sikerült feldolgoznom, miféle démonokkal küzdhet Keaton. Az én Keaton-öm. A barátom, akivel együtt jártam. Aki hirtelen óriási szerepet kezdett betölteni az életemben. Aki sosem panaszkodott, sírt vagy mutatta volna ki, mennyire is szenved valójában.
- Hogy lettek barátok a szüleitek? – próbáltam kicsit nyugodtabb vizekre terelni a beszélgetést, mielőtt rosszul lettem volna.
- Együtt játszottak a gimnázium kosárcsapatába – érkezett a válasz, de nem Wyattól. Lassan hátrafordultam és Keatont pillantottam meg. Testével az ajtókeretnek dőlt, kezeit zsebébe süllyesztette.
- Komolyan? – Valahogy ez mosolyt csalt az arcomra.
- Bizony – bólogatott Wyatt. – Kevan volt a csapatkapitány, apu meg a sztár center.
Keaton az asztal túloldalán lévő székre ült le, közvetlen velem szemben.
- Hol van Zay? – szúrta közbe Wyatt.
- Telefonál. A nagymamája hívta – mondta Keat, maga elé téve a neki szánt kávés bögrét.
- Akkor az eltart egy darabig – vette tudomásul Wyatt.
- Zaynek beszédes a nagyija?
- Életedben nem találkoztál még olyan asszonnyal, akinek ennyi mondandója van – nevette el magát Wyatt.
Hirtelen úgy éreztem, alig tudok róluk valamit. Ők hárman olyan régóta ismerik egymást, részesei voltak egymás életének és életeseményeinek, még ha nem is szerepeltek benne minden esetben. Én pedig csak belecsöppentem és próbálok mindenről tudomást szerezni, de lássuk be elég lassan haladok. Talán túl sokat foglalkoztam magammal, meg azzal, hogy távolságot tartsak tőlük, ahelyett, hogy a megismerésükre koncentráltam volna.
Elhatároztam, hogy mostantól mindent kiderítek és pontról pontra, percről percre feltérképezem az életüket. Mindent, ami eddig történt velük, az összes összekötő szálat, érzést és történést.


Előző rész:

1 megjegyzés :