- A korábban felsorolt
baleseteid nem éppen erről árulkodnak – húzta fel a
szemöldökét.
- A nagyja nem is az én hibám
volt – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt.
- Ezt bizonyíthatja bárki
rajtad kívül? – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában.
- Logikus magyarázataim vannak
rá! – bólogattam hevesen, miközben továbbra is egymással szemben álltunk a
járdaszegélynél.
- Oh, kérlek! – emelte
tekintetét az égre reménykedve. – Avass be mindegyikbe!
- Ha ilyen gúnyos vagy, szó sem
lehet róla – fordultam sarkon, hogy áthaladjak a járdán, de Dominik elkapta a
pulcsim ujját és visszahúzott.
- Piros a lámpa, Liliomszál – biccentett
fejével a lámpa irányába. Ó, hogy időközben zöld lett, aztán piros és ki tudja, mióta ismétlődhetett ez, míg mi beszélgettünk.
- Hoppá – haraptam be az alsó
ajkam.
- Ennyit arról, hogy önhibádon
kívül kevered magad bajba – pillantott rám jelentőségteljesen, tekintve, hogy épp most készültem elüttetni magamat. – Remélem,
Konrád fogja a kezed a zebráknál.
Ezen persze vágtam jó néhány
pofát.
- Oké – kezdtem lassan. –
Elismerem, hogy alkalomadtán van némi közöm a sérüléseimhez.
Ezen persze Dominik jókedvűen felnevetett, majd elindultunk a zebrán át a túloldalra most, hogy már zöld volt a lámpa és szabad az út.
- Alkalomadtán – bólintott.
- Igenis így van! –
bizonygattam az igazamat. – Azért sérült meg a bokám, mert fellöktek!
- Tudom.
- Persze, te ezt nem hitted el
nekem. Jöttél a hülyeségeiddel… Várj. Mi az, hogy tudod? – lepődtem meg. Emlékeim szerint akkor Dominik csak
egyszer kérdezett rá, van e konfliktusunk Klaudiával, kicsit összekaptunk,
aztán többé ne firtatta. De nem hittem volna, hogy nekem adott igazat.
- Sosem vontam kétségbe, hogy Klaudia
fellökött – vonta meg a vállát Dominik.
- De olyan hitetlen
pillantásokkal méregettél – háborodtam fel.
- Nekem az volt a kérdésem
hozzád, miért lökött fel – elevenítette fel az év elején történteket.
- Honnan tudjam, miért lökött
fel?
- Jaj, ne kezdjük megint ezt –
forgatta a szemeit.
- Nézd, Klaudia nem
különösebben kedvel engem – mondtam elgondolkozva. – De nem fogok lehetséges
indokokat gyártani. A mai napig nem tudom, mi vezérelte.
Valóban nem tudtam. Nyilván
sejtettem, hogy Konrád miatt, de ez sem volt teljes magyarázat, hisz akkor még
nem is jártunk, semmi nem volt közöttünk.
- Én tudom – jelentette be
hirtelen és meglehetősen váratlanul Dominik.
- Mi van, Dumbó? – rökönyödtem meg.
- Kérdőre vontam akkoriban, Klaudia meg mondjuk úgy,
hogy nem nagyon rejtette véka alá a dolgot.
- Nekem azt mondtad, hogy az
állította, magamtól estem el – ellenkeztem.
- De később ismét meginterjúvoltam – avatott be a történésekbe Dominik.
- Hm. És szabad tudni az
álláspontját? – érdeklődtem.
- Annyit mondott, hogy nem
akarta, hogy ennyire megsérülj. Hogy is fogalmazott? – vakarta meg az állát
Dominik elmerengve. – Ja, igen. Csak meg akarta mutatni neked, ki is a főnök.
Ezen felnevettem.
- Aha, hát azt sikerült –
bólogattam.
- Gondolom, bocsánatot nem kért
– tette hozzá Dominik sokamondó pillantással.
- Azt pont nem – értettem egyet.
- Mégsem hibáztatod, hogy nem
kerültél be a kezdőbe a sérülés miatt – jegyezte meg tárgyilagosan Dominik.
- Tényleg nem.
- Szabad tudni, miért?
- Az én hibám is, hogy
megsérültem. Nem figyeltem eléggé. Nem erősítettem meg a bokám, pedig tudom, milyen érzékeny – ismertem el.
- Én azért jó
csapatkapitány módjára elfenekeltem, hogy móresre tanítsam – közölte Dominik
faarccal, mire kitört belőlem a nevetés.
- Hálás vagyok
érte. Ez azelőtt vagy azután volt, hogy
csakúgy beállítottál hozzám semmiségekről csevegni, majd 15 perc után se szó, se beszéd nélkül leléptél? –
idéztem fel a kissé furcsa látogatását.
- Közvetlen előtte – kacsintott rám huncutul, majd beléptünk a
suli épületébe.
😍😍❤❤❤Azert Dumbót is birom😁❤❤
VálaszTörlésDumbó����
VálaszTörlés