Csillaghullás: Kosársuli, 75.rész

2018. április 18., szerda

Kosársuli, 75.rész

- Én igenis vigyázok magamra – szájaltam vissza rögvest Dominiknak.
- A korábban felsorolt baleseteid nem éppen erről árulkodnak – húzta fel a szemöldökét.
- A nagyja nem is az én hibám volt – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt.
- Ezt bizonyíthatja bárki rajtad kívül? – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában.
- Logikus magyarázataim vannak rá! – bólogattam hevesen, miközben továbbra is egymással szemben álltunk a járdaszegélynél.
- Oh, kérlek! – emelte tekintetét az égre reménykedve. – Avass be mindegyikbe!
- Ha ilyen gúnyos vagy, szó sem lehet róla – fordultam sarkon, hogy áthaladjak a járdán, de Dominik elkapta a pulcsim ujját és visszahúzott.
- Piros a lámpa, Liliomszál – biccentett fejével a lámpa irányába. Ó, hogy időközben zöld lett, aztán piros és ki tudja, mióta ismétlődhetett ez, míg mi beszélgettünk.
- Hoppá – haraptam be az alsó ajkam.
- Ennyit arról, hogy önhibádon kívül kevered magad bajba – pillantott rám jelentőségteljesen, tekintve, hogy épp most készültem elüttetni magamat. – Remélem, Konrád fogja a kezed a zebráknál.
Ezen persze vágtam jó néhány pofát.
- Oké – kezdtem lassan. – Elismerem, hogy alkalomadtán van némi közöm a sérüléseimhez.
Ezen persze Dominik jókedvűen felnevetett, majd elindultunk a zebrán át a túloldalra most, hogy már zöld volt a lámpa és szabad az út.
- Alkalomadtán – bólintott.
- Igenis így van! – bizonygattam az igazamat. – Azért sérült meg a bokám, mert fellöktek!
- Tudom.
- Persze, te ezt nem hitted el nekem. Jöttél a hülyeségeiddel… Várj. Mi az, hogy tudod? – lepődtem meg. Emlékeim szerint akkor Dominik csak egyszer kérdezett rá, van e konfliktusunk Klaudiával, kicsit összekaptunk, aztán többé ne firtatta. De nem hittem volna, hogy nekem adott igazat.
- Sosem vontam kétségbe, hogy Klaudia fellökött – vonta meg a vállát Dominik.
- De olyan hitetlen pillantásokkal méregettél – háborodtam fel.
- Nekem az volt a kérdésem hozzád, miért lökött fel – elevenítette fel az év elején történteket.
- Honnan tudjam, miért lökött fel?
- Jaj, ne kezdjük megint ezt – forgatta a szemeit.
- Nézd, Klaudia nem különösebben kedvel engem – mondtam elgondolkozva. – De nem fogok lehetséges indokokat gyártani. A mai napig nem tudom, mi vezérelte.
Valóban nem tudtam. Nyilván sejtettem, hogy Konrád miatt, de ez sem volt teljes magyarázat, hisz akkor még nem is jártunk, semmi nem volt közöttünk.
- Én tudom – jelentette be hirtelen és meglehetősen váratlanul Dominik.
- Mi van, Dumbó? – rökönyödtem meg.
- Kérdőre vontam akkoriban, Klaudia meg mondjuk úgy, hogy nem nagyon rejtette véka alá a dolgot.
- Nekem azt mondtad, hogy az állította, magamtól estem el – ellenkeztem.
- De később ismét meginterjúvoltam – avatott be a történésekbe Dominik.
- Hm. És szabad tudni az álláspontját? – érdeklődtem.
- Annyit mondott, hogy nem akarta, hogy ennyire megsérülj. Hogy is fogalmazott? – vakarta meg az állát Dominik elmerengve. – Ja, igen. Csak meg akarta mutatni neked, ki is a főnök.
Ezen felnevettem.
- Aha, hát azt sikerült – bólogattam.
- Gondolom, bocsánatot nem kért – tette hozzá Dominik sokamondó pillantással.
- Azt pont nem – értettem egyet.
- Mégsem hibáztatod, hogy nem kerültél be a kezdőbe a sérülés miatt – jegyezte meg tárgyilagosan Dominik.
- Tényleg nem.
- Szabad tudni, miért?
- Az én hibám is, hogy megsérültem. Nem figyeltem eléggé. Nem erősítettem meg a bokám, pedig tudom, milyen érzékeny – ismertem el.
- Én azért jó csapatkapitány módjára elfenekeltem, hogy móresre tanítsam – közölte Dominik faarccal, mire kitört belőlem a nevetés.
- Hálás vagyok érte. Ez azelőtt vagy azután volt, hogy csakúgy beállítottál hozzám semmiségekről csevegni, majd 15 perc után se szó, se beszéd nélkül leléptél? – idéztem fel a kissé furcsa látogatását.
- Közvetlen előtte – kacsintott rám huncutul, majd beléptünk a suli épületébe.


2 megjegyzés :