Hóesés

2018. április 3., kedd

Újra itt, 22.rész

Avery
Az őszinteség a bátrak erénye, és mint ilyen, kevesek kiváltsága.
/The Witcher c. videojáték/

- Azt hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, majd félve felpillantottam Hunterre.
Miközben a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg ezek csak percek voltak vagy másodpercek, melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.
Hunter végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.
- Én is így gondolom.

*Fél órával korábban*

- Te is hiányoztál nekem – bújtam még közelebb Chase-hez. – Nagyon, nagyon.
- Olyan más lettél – suttogta a hajamba.
- Hogy értve más?
- Gyönyörű vagy.
- Nem gondoltad, hogy szép leszek? – csaptam meg a vállát játékosan.
- Nem hittem volna, hogy ennyire – vallotta be őszintén.
- Te galád!
- Amikor megláttalak a Sunnyban, a bárpultnál ülve, arra gondoltam, milyen ismerős is vagy. Mintha találkoztunk volna már. Azt azonban álmomban is hittem volna, hogy egyenesen Avery Melone-t látom ott ücsörögve – mesélte, kicsit elhúzódva tőlem.
- Be akartad gyűjteni a számomat – nevettem, hitetlenkedve rázva a fejemet.
- Épp versenyeztünk a fiúkkal! – tárta szét a karját mentegetőzve.
Eszembe jutott, hogy vajon Hunter felismert e abban a pillanatban, mikor meglátott. Valahogy biztos voltam benne, hogy igen.
- Volt egy olyan érzésem, hogy te vagy az – szólalt meg végül halkan Chase.
- Az előbb még nem ezt mondtad – löktem meg a vállát sajátommal.
- Nem akartam elhinni, hogy te lehetsz. Lehetetlennek tűnt, annyi év után. Odamentem hát. Azt mondtad, Sherylnek hívnak – idézte fel a történteket Chase. Előre meredt, még véletlenül sem nézett rám.
- Egy picit megijedtem és nyerni akartam még egy kis időt magamnak – ismertem el.
- Borzasztóan fájt. Egy pillanatra, mintha kitépték és összefacsarták volna a szívemet. Titokban annyira reméltem, hogy te lehetsz az, hogy szinte… - nyelt egy nagyot és sóhajtott. – Mitől ijedtél meg?
- Olyan más voltál, Chase. Lányok számait kérted el, hogy aztán egyiküket se hívd fel. Csak mert épp versenyeztetek – biggyesztettem le a szám sarkát.
Legnagyobb meglepetésemre Chase jóízűen felnevetett.
- Ideje visszamennünk – állt fel és meg is indult, én pedig utána eredtem.
Az járt a fejemben, hogy miért nem reagált arra, amit mondtam. Talán nem akarta elmondani. Vagy arra gondolt, hogy nem lenne most ilyen, ha itt maradtam volna.
Chase belépett a házba és a nappaliban ácsorgó fiúkhoz lépett.
- Na, mi a helyzet? – érdeklődött Beau.
- Minden pöpec – ölelte át a vállamat Chase és észrevettem, ahogy tekintete Hunterre siklik, az ujjai pedig szorosabban fogták a vállamat.
Mit próbált bizonyítani? Féltékeny lenne? Olyan laza volt, mikor rajtakapott minket csókolózni. Utána pedig eldurrant az agya. Lehet, hogy…
- Avery, van egy perced? – intézte hozzám kérdését Hunter.
- Persze – bólintottam és a következőpillanatban már egy üres szobában álldogáltunk, egymással szemben.

*Jelen*

- Azt hiszem, elsiettük a dolgot – piszkáltam a kezemet, eleinte kerülve a szemkontaktust, majd végül félve felpillantottam Hunterre.
Miközben a válaszára vártam, vagy épp a reakciójára úgy éreztem, órák teltek el, azok is hosszú, fájdalmasan lassan ütemben. De valószínűleg ezek csak percek voltak vagy másodpercek, melyet a kínzó rettegés tett ilyen terjedeleművé.
Hunter végül szólásra nyitotta a száját és csak négy kis szócskát mondott.
- Én is így gondolom.


Következő rész:
Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése