- Szia, Bokasérült lány! - mosolygott rám Konrád, mintha reggel nem is
viselkedett volna kissé távolságtartóan velem.
- Mi újság? Elaludtál? - érdeklődtem félénken.
- Csak egy kicsit - kacsintott rám jókedvűen.
- Tényleg nem késtél valami sokat - merengtem és bár kíváncsi voltam, miért
mondta le végül is a találkozónkat, nem szemrehányásnak szántam.
- Nem akartalak megváratni - vette a nem célzásnak szánt célzásomat.
- Szívesen megvártalak volna - érintettem meg finoman az ölebén pihenő
kezét. - Elfoglaltam volna magam addig.
- Úgy láttam, így is remekül elfoglaltad magad - mosolygott rám
felszegen, mire elhúztam a kezem.
Mi van?
- Tessék?
- Herczeg, nem megyünk le a büfébe? - libbent a padunk elé Krisz.
- Dehogynem - állt fel ráérős, nyugodt tempóban
Konrád, arcán nem tükröződött különösebben semmiféle
érzelem.
Mégis azt éreztem, haragszik rám. De hogy miért, fogalmam nem volt. Csak
bámultam utána, figyeltem, ahogy összenevetett valamin Krisszel.
- Fasírtban vagytok? - fordult hátra az előttem levő
padban ülő Csenge.
- Mi volt ez az "úgy láttam, így is remekül elfoglaltad magad" duma?
- mélyítette el a hangját Eszti, Konrádot utánozva.
- Ha én azt tudnám - sóhajtottam.
- Nem történt valami köztetek? – érdeklődött Eszti.
- Nem nagyon tudok róla. Reggel együtt jöttünk volna, de
írt, hogy késik, ezért menjek nélküle – borultam a padonra elkeseredetten.
Még sosem balhéztam össze a barátommal. Mármint még nem is
volt barátom Konrád előtt, szóval inkább úgy fogalmaznék, még sosem vesztem össze Konráddal. Na, de. MÉG AZT SE TUDTAM, MIN VESZTÜNK ÖSSZE.
Így azért elég nehéz.
- Konrád nem az a feleslegesen drámázós típus – vakargatta
az állát elgondolkodva Csenge.
- Nem bizony – értettem egyet.
- Szóval, írt neked, hogy ne indulj el nélküle – ismételte
meg a történtelet Eszti, mire csak bólintottam. – És te mit csináltál?
- Hát, elindultam – tártam szét a karom tehetetlenül,
továbbra is a padon fetrengve.
- És mit csináltál útközben?
- Nem tudom. Gondolkoztam az élet nagy dolgain – hümmögtem.
– De Konrád végül csak két percet késett, emlékeztek? Futva simán beért volna.
- Lehet, hogy futva késte azt a két percet – nevette el
magát Csenge.
- Nem lihegett – torpedóztam meg a felvetését.
- Lean, Dominikkal jöttél reggel, nem? – húzta össze a
szemét Eszti.
- Aha.
- Hogy-hogy?
- Összetalálkoztunk néhány utcával arrébb – vontam meg a
vállamat.
- És nem csináltatok útközben semmi félreérthetőt?
- Mi van? Mondjuk nem ölelkeztünk olyan hevesen, hogy
Konrádnak, aki messziről figyelt minket, úgy tűnhetett,
csókolózunk? – emeltem fel a fejem, némileg
ironikus hanglejtéssel téve fel a kérdésemet.
- Ha nem történt ilyen, nem lehet nagy gond – kacsintott rám
Eszti, mire elröhögtem magam.
- Mégis mit követhettem el? – biggyesztettem le a szám
sarkát szomorúan.
Majd felpillantottam, és arra lettem figyelmes, hogy Konrád
az ajtófélfának dőlve állt, Krisz épp magyarázott neki, de Konrád tekintete rám
tapadt, engem nézett. Testtartása laza volt, kezeit a zsebébe süllyesztette,
tekintete is valahogy lágynak tűnt. Mégis olyan távolságtartónak láttam.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése