Edzés után szokás szerint elsőként hagytam el az öltözőt.
- Szörnyen fürge vagy – jegyezte meg Konrád, aki már a
falnak dőlve várakozott, feltehetőleg
rám.
- Te beszélsz?
- Én csak azért sietek, hogy még előtted
ideérjek – vallotta be.
De édes tőle!
- Én pedig nem sietek, csak egyszerűen
gyors átöltöző vagyok – nevettem el magamat.
- Hazakísérlek – közölte Konrád.
- Rendben – mosolyodtam el. – De előtte
menjünk fel a cuccomért.
- Oksa.
Miután összeszedtük a táskánkat a termünkkel szemben lévő,
folyosón elhelyezett szekrényekből, elindultunk lefele a
lépcsőn. Elhaladtunk a tornacsarnok mellett is, ahonnan kosárlabda
pattogás és tipikus cipő csikorgó hangok hallatszódtak ki.
- Valaki még gyakorol? – oldalaztam az ablakok irányába,
majd megpróbáltam belesni, de túl magasan volt.
- Segítsek? – nevetett mögöttem Konrád, hátulról figyelve a
bénázásomat.
- Magasságnövelő bogyókat adsz? – kérdeztem vissza.
- Gondoltam megemellek – felelte.
- Vagy úgy – másztam le.
Konrád leguggolt elém, hogy a nyakába üljek. Én tettem, amit
tennem kellett, így nem sokkal később már is beláttam az ablakon.
- Tudod, egyszerűen be is mehettünk volna – jegyezte meg szórakozottan.
- Hol abban a buli? – ellenkeztem.
- És ebben? – röhögte el magát, de tudtam, hogy csak
heccelt. – Na, kit látsz?
- Hannát – hunyorogtam, kezemet az ablak és a fejem közé
emelve, hogy rendesen belássak.
- Biztos a taktikákat memorizálja.
- Bemehetnénk segíteni neki! – vetettem fel az ötletemet.
- Ahogy szeretnéd, Bokasérült lány! – guggolt ismét le
Konrád és óvatosan tartva a kezeimet lesegített a nyakából.
- Köszi – startoltam a bejárat felé.
- Szia! Mit csinálsz még itt? – üdvözöltem Hannát, miután
ledobtam az utcai cipőmet a tornaterem bejáratánál és zokniban gyalogoltam át a pályán.
- Sziasztok! – lepődött meg Hanna és elbotlott a saját lábában. A könyökénél fogva
megtartottam őt.
- Óvatosan – nevettem.
- Hogy-hogy visszajöttetek? – bámult ránk nagy szemekkel.
- Hallottuk, hogy van itt valaki és gondoltuk megnézzük, ki
az – szépítettem egy kicsit a történteken, mire Konrád egy pajkos vigyorral
ajándékozott meg.
- Csak… Csak gyakoroltam – vágta rá Hanna elpirulva.
- Van esetleg olyan, ami nem megy? – érdeklődtem
kedvesen.
- A hármas – sütötte le a szemét.
- Szívesen segítünk, ha szeretnéd. Mégiscsak könnyebb, ha
nem egyedül vagy – bíztattam mosolyogva.
- Megtennétek? – virult ki az arca. – Egyszerűen
annyira hasonlít a négyesre, hogy mindig összekavarodom, balra vagy jobbra kell
e futnom.
- Igen, eleinte én is így voltam vele – bólogattam. – Ha eleget
gyakorolja az ember, hamar megjegyzi, mikor merre.
- Köszönöm – hálálkodott, miközben levettem a kabátomat is
és leterítettem a padra.
- Ugyan, nem tesz semmit – legyintettem. Konrád, irányítasz
te?
- Persze – vette át Hanna kezéből
a labdát Konrád és felállt a hármas vonal tetejére. Én a bal oldalon, Hanna pedig a jobbon helyezkedett el.
- Befutunk, alul elzárjuk a centerek védőjét, amelyikük szabad, megkapja a
labdát, mi pedig befordulunk a palánk alá és jó esetben visszakapjuk – magyaráztam.
Az első próbálkozás alkalmával Hanna rossz irányba fordult
vissza.
- Ne kifele lépj, hanem félkanyarral beljebb – mutatta a
mozdulatot Konrád.
- Rendben!
- Luca, ha nagyobb terpeszben lépsz, könnyebben kerülöd ki a
center védőjét – fordult ezúttal
felém Konrád.
- Értettem! – szalutáltam engedelmesen, mire mosolyogva
biccentett.
- Pihenj, katona!
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése