Csillaghullás: Kosársuli, 79.rész

2018. július 11., szerda

Kosársuli, 79.rész

A nap hátralévő részében Konrádon nyoma sem volt korábbi féltékenységének. Edzésen rendesen edzett, összepacsizott Dominikkal és rám mosolygott, ha észrevette, hogy figyelem. Talán tényleg csak annyi volt a baja, hogy hirtelen féltékeny lett, aztán meglepte az váratlan és ismeretlen érzés, hogy egyáltalán féltékeny. 
Edzés után szokás szerint elsőként hagytam el az öltözőt.
- Szörnyen fürge vagy – jegyezte meg Konrád, aki már a falnak dőlve várakozott, feltehetőleg rám.
- Te beszélsz?
- Én csak azért sietek, hogy még előtted ideérjek – vallotta be.
De édes tőle!
- Én pedig nem sietek, csak egyszerűen gyors átöltöző vagyok – nevettem el magamat.
- Hazakísérlek – közölte Konrád.
- Rendben – mosolyodtam el. – De előtte menjünk fel a cuccomért.
- Oksa.
Miután összeszedtük a táskánkat a termünkkel szemben lévő, folyosón elhelyezett szekrényekből, elindultunk lefele a lépcsőn. Elhaladtunk a tornacsarnok mellett is, ahonnan kosárlabda pattogás és tipikus cipő csikorgó hangok hallatszódtak ki.
- Valaki még gyakorol? – oldalaztam az ablakok irányába, majd megpróbáltam belesni, de túl magasan volt.
- Segítsek? – nevetett mögöttem Konrád, hátulról figyelve a bénázásomat.
- Magasságnövelő bogyókat adsz? – kérdeztem vissza.
- Gondoltam megemellek – felelte.
- Vagy úgy – másztam le.
Konrád leguggolt elém, hogy a nyakába üljek. Én tettem, amit tennem kellett, így nem sokkal később már is beláttam az ablakon.
- Tudod, egyszerűen be is mehettünk volna – jegyezte meg szórakozottan.
- Hol abban a buli? – ellenkeztem.
- És ebben? – röhögte el magát, de tudtam, hogy csak heccelt. – Na, kit látsz?
- Hannát – hunyorogtam, kezemet az ablak és a fejem közé emelve, hogy rendesen belássak.
- Biztos a taktikákat memorizálja.
- Bemehetnénk segíteni neki! – vetettem fel az ötletemet.
- Ahogy szeretnéd, Bokasérült lány! – guggolt ismét le Konrád és óvatosan tartva a kezeimet lesegített a nyakából.
- Köszi – startoltam a bejárat felé.
- Szia! Mit csinálsz még itt? – üdvözöltem Hannát, miután ledobtam az utcai cipőmet a tornaterem bejáratánál és zokniban gyalogoltam át a pályán.
- Sziasztok! – lepődött meg Hanna és elbotlott a saját lábában. A könyökénél fogva megtartottam őt.
- Óvatosan – nevettem.
- Hogy-hogy visszajöttetek? – bámult ránk nagy szemekkel.
- Hallottuk, hogy van itt valaki és gondoltuk megnézzük, ki az – szépítettem egy kicsit a történteken, mire Konrád egy pajkos vigyorral ajándékozott meg.
- Csak… Csak gyakoroltam – vágta rá Hanna elpirulva.
- Van esetleg olyan, ami nem megy? – érdeklődtem kedvesen.
- A hármas – sütötte le a szemét.
- Szívesen segítünk, ha szeretnéd. Mégiscsak könnyebb, ha nem egyedül vagy – bíztattam mosolyogva.
- Megtennétek? – virult ki az arca. – Egyszerűen annyira hasonlít a négyesre, hogy mindig összekavarodom, balra vagy jobbra kell e futnom.
- Igen, eleinte én is így voltam vele – bólogattam. – Ha eleget gyakorolja az ember, hamar megjegyzi, mikor merre.
- Köszönöm – hálálkodott, miközben levettem a kabátomat is és leterítettem a padra.
- Ugyan, nem tesz semmit – legyintettem. Konrád, irányítasz te?
- Persze – vette át Hanna kezéből a labdát Konrád és felállt a hármas vonal tetejére. Én a bal oldalon, Hanna pedig a jobbon helyezkedett el.
- Befutunk, alul elzárjuk a centerek védőjét, amelyikük szabad, megkapja a labdát, mi pedig befordulunk a palánk alá és jó esetben visszakapjuk – magyaráztam.
Az első próbálkozás alkalmával Hanna rossz irányba fordult vissza.
- Ne kifele lépj, hanem félkanyarral beljebb – mutatta a mozdulatot Konrád.
- Rendben!
- Luca, ha nagyobb terpeszben lépsz, könnyebben kerülöd ki a center védőjét – fordult ezúttal felém Konrád.
- Értettem! – szalutáltam engedelmesen, mire mosolyogva biccentett.
- Pihenj, katona!


Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése