Hóesés

2018. augusztus 4., szombat

Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor? 1.rész

- Szeretlek, Sophie – néztem rá ellágyult tekintettel.
- Szeretsz? – Hatalmas szemei édesen kikerekedtek.
- Hát persze – nevettem el magamat jókedvűen.
- Mióta? – sütötte le a szemét zavarában.
- Amióta csak ismerlek. Kilencedik óta, mióta megpróbáltál a vonat elé taszítani – feleltem tárgyilagosan.
- De hisz annak már nyolc éve – suttogott hitetlenkedve.
- Ezt ügyesen kiszámítottad – ismertem el.
- Barátnőd is volt azóta. Több is – emlékeztett.
- Mi a terved, Sophie? Meggyőzöl, hogy nem is szeretlek valójában? – érdeklődtem mosolyogva, magamban mulatva, mennyire Sophie-san kezeli a helyzetet.
- Én csak próbállak megérteni – motyogta.
- Valóban jártam lányokkal, de ettől függetlenül beléd vagyok szerelmes magyaráztam nyugodtan.
- Kilenc hónapja nem találkoztunk – folytatta, és kezdett tényleg úgy tűnni, le akar beszélni az érzéseimről.
- Ez az állításod is helytálló.
- Mondanál egy kicsit többet? – kérte kétségbeesetten.
- Hát, hogyne – kuncogtam. – Szeretlek, Sophie. Mindig is így volt és ezután a nyolc év után azt hiszem, mindig így is lesz. Nem jelenthetem ki, hogy nem próbáltalak elfelejteni. Próbáltalak. Keservesen próbáltalak. Néha majdnem sikerült is, de olyankor mindig történt valami. Találkoztunk, írtál nekem, felhívtál, vagy csak elsétáltál az utca másik oldalán, észre sem véve engem. Engem pedig minden alkalommal mellbevágott az érzés, hogy szeretlek és esélyem sincs kiverni téged a fejemből. Így hát megbarátkoztam vele.
- Cas, én… Bocsáss meg nekem… Nem is tudtam és most… Én nem…
- Tudom, hogy te nem így érzel, Sophie – simítottam meg a haját szelíden. – Tudom, hogy nem szeretsz viszont. Hogy mást szeretsz. Nem azért mondtam el, mert reménykedtem.
- És akkor hogyan tovább? Mostantól ne keresselek többé? – bukott ki belőle a kérdés.
Valójában önző egy kérdés volt ez. Az elmúlt kilenc hónapban külföldön volt egy cserediák lehetőség keretében és nem csak, hogy nem találkoztunk, nem is beszéltünk nagyon, csupán olykor, elvétve. Én pedig megvallom az érzéseim, a nyolc éve tartó érzéseim, ő pedig azon pattog, most lettünk csak megint beszélőviszonyban, kezdődő barátságban és én tönkre kívánom tenni ezt. Persze, Sophie minden volt, csak nem önző. Elkeseredettnek mondanám inkább, aki kénytelen elveszíteni egy jó barátját. De nem bántam. Mindig megdobogtatta a szívem, ha éreztem a szeretetét irányomba. Még ha nem is olyan szeretet volt, mint amit én éreztem felé.
- Isten őrizz. Azt szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk – vágtam rá.
- Hogy akarsz tovább lépni, ha barátok maradunk? – ingatta a fejét értetlenül.
- Nem akarok továbblépni, Sophie – csúsztattam két ujjamat édes kis álla alá, arra ösztökélve, hogy felemelje a fejét. - Szeretlek szeretni – néztem mélyen a szemébe. – Egy ideje már nem meghódítani akarlak, hanem csak magam mellett tudni. Túl fontos vagy nekem, hogy csak úgy elengedjelek.
- Gyerünk, Sophie. Tudom, mit akarsz kérdezni. Tedd meg hát! – szólaltam meg ismét, unszolva őt.
- Miért árultad el? Ha nem a viszonzásban reménykedtél? És azt tervezed, barátok maradunk – bökte ki a logikus kérdését, amely azonnal megfogant okos kis fejében.
- Csak el szerettem volna mondani neked – vontam meg a vállam. – Ennyit megérdemeltem hét év után – kacsintottam rá játékosan.
- Ne haragudj.
- Ugyan miért?
Nem felelt. Úgy láttam, egyszerűen nem is tudott.
Láttam a szemében tükröződni minden egyes gondolatát. Sajnált, amiért fájdalmat okozott, amiért nem tudja viszonozni az érzéseim, amiért ennyi éven keresztül nem vette észre, mit érzek.
Hirtelen felállt és velem szemben megállt.
- Cas… Casey! Szeretlek. Igaz, nem úgy, ahogy te engem, de nagyon fontos vagy nekem! Az, hogy ennyi éve szeretsz, hogy egy ilyen fantasztikus ember szeret engem, nagyon megtisztelő számomra. Köszönöm neked! – hadarta, amin egészen meglepődtem.
- Jesszus, de hivatalos vagy – röhögtem végül el magam.
- Ne haragudj – eresztette le a vállait. – Fogalmam sincs, hogy kellene ezt kezelnem.
- Én is megszoktam, majd te is megfogod – vigyorodtam el, mire neki is megjelent egy apró mosoly a szája sarkában, azonban ugyanabban a pillanatban egy könnycsepp is kicsordult a szeméből. Az elsőt pedig követte a másik és így tovább.
- Héé! – Hüvelykujjaim önkéntelenül találtak az arcára és törölték le a könnyeit.
Semmit nem utáltam jobban annál, ha sírt. Ha szomorú volt. Jelen esetben tehetetlennek érezte magát, nem tudta kezelni mindezt.
- Cas – szipogott lebiggyesztett ajkakkal.
- Semmi baj – nevettem fel, majd magamhoz öleltem, ő pedig szó nélkül a mellkasomba fúrta az arcát és halkan tovább sírdogált, míg én államat a feje tetején nyugtattam és belélegeztem ismerős illatát.
Az első gondolatom az volt, hogy nekem is sírnom kéne.
A második pedig az, hogy mennyire szeretem ezt a lányt és amíg csak tehetem, mellette maradok és mindent megteszek azért, hogy boldog legyen.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése