Sophie újabb napokig nem keresett, Luke viszont igen.
Felhívott és focizni invitált, annak ellenére, hogy szerelmet vallottam a csajának
a saját üdvözlőpartijukon.
Csak ketten voltunk, azon a pályán, ahol anno eltörte a
csuklómat. Luke nem mondott semmit, csak játszottunk addig, míg ránk nem
sötétedett és felgyúltak a reflektorok. Még utána is folytattunk, míg végül
teljesen kimerültünk és leheveredtünk a fűbe.
Luke egyszer csak felült és átkarolta a térdét.
Nem tervezem bocsánatot kérni azért, hogy ismeretségünk
kezdete óta titkon szerettem a barátnőjét, hiszen valójában nem tettem semmi rosszat, mégis úgy éreztem, mondanom kéne
valamit.
- Nem fogok féltékenységi jelenetet rendezni. A csuklódat se
tervezem újra eltörni – közölte tárgyilagosan. Horkantva felnevettem, de nem
ültem fel, csak feküdtem a hátamon és bámultam fel az égre.
- Kösz.
- Igazából végig tudtam, csak nem akartam bevallani magamnak
– hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Hiszen, hogy lehettem volna a barátod azután?
Nem szóltam semmit, így folytatta.
- Képzelj csak bele. Én voltam a szemedben végig az, aki
akadályozott a boldogságod elérésében.
- Pont annyira vagy te az akadály, mint maga Sophie –
mutattam rá. Hisz nagyon lesarkítva Sophie döntött úgy, hogy inkább Luke-ot
szereti, mint engem.
- Mikor egy éve elutaztunk és te annyira elhatárolódtál tőlünk, azt gondoltam, végre rávetted magad, hogy tovább lépj.
Itt a lehetőség, így hát én sem kerestelek és
Sophienak is azt mondtam, törődjön inkább bele.
Luke nem rossz szándékból tette, csak jót akart. Próbált jó barát lenni egy eleve nagyon szar felállásban.
- Azt hittem, ez majd bejön – hunytam le a szemem fáradtan.
- Én is.
- Bocs, Luke – sóhajtottam.
- Ugyan. Megértem. Hisz én is legalább ennyi ideje szeretem.
Mennyivel jobb lett volna, ha történetesen nem ugyanarról a
lányról beszéltünk volna. Megint hallgattam, így ismételten ő
törte meg a csendet.
- Mi a terved ezekután? Soph azt mondta, nem akarsz
különösebben változást.
- Hát igen. Persze, ha zavar, akkor eltűnök a képből
– tettem hozzá gyorsan.
- Valójában sosem zavart. Bízom a kapcsolatunkban Sophieval.
Jogos. Nem mintha potenciális veszélyforrás lennék.
- Jól is teszed. Figyelj, én sosem akartam közétek állni
vagy ilyesmi. Mint abban a szörnyű tini filmben, amit
Sophie nézetet meg velünk
tizedikben. Nem gyártottam őrült terveket, hogyan
szedjelek szét titeket.
Luke jóízűen felnevetett, továbbra
is a hátát mutatva nekem.
- Efelől nem is volt kétségem.
- Nekem jó volt így, ahogy volt. Hármasban, négyesben,
akárhogy. A barátságotok fontos nekem.
- Nekem is. Hiányzott a barátságunk az elmúlt évben. Vagy
régebb óta. Mióta eltávolodtál tőlünk.
- Úgy éreztem, nem helyes ezt tennem. Titkolnom az érzéseim,
mintha hátsó szándékom lenne vele.
- Világos.
Ismét csend telepedett ránk.
- Sophie… Ő jól van? – tettem fel a
kérdést, ami fúrta már az oldalam egy ideje.
- Kissé váratlanul érte a dolog. Szerintem ő
az egyetlen, aki nem vett ebből észre semmit sem.
- Tipikus – csalt mosolyt az arcomra.
- Ezután már semmi nem lehet olyan, mint volt – fordult meg
egyenesen a szemembe nézve, mire felültem és a hajamba túrva álltam Luke komor
tekintetét.
- Tudom.
Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2018/11/szeretlek-te-mast-szeretsz-es-akkor_25.html
Előző rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2018/11/szeretlek-te-mast-szeretsz-es-akkor_25.html
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése