2019. december 9., hétfő

Kosársuli, 92.rész

Február 25. péntek

A Valentin-napi randink után és úgy egybevetve azután a nap után elkezdtek megváltozni a dolgok. A dolgaink. Másfél hét telt el azóta és ebben a 11 napban Konrád egyre furcsábban kezdett viselkedni. Sokszor szokatlanul rosszkedvűnek bizonyult, szinte minden reggel elaludt és elkésett (még akkor is, mikor matek volt az első, pedig azt a reggelt eddig nagy becsben tartotta). Persze újra és újra megkérdeztem, finoman megérdeklődtem, hogy minden rendben van-e vele, esetleg akadt-e valami problémája, de mindig lerázott azzal, hogy fáradt, mert kemények az edzések. Valóban nehezek voltak és megterhelők, hiszen a hétvégén, pontosabban holnap egy újabb ellenfeléllel, ráadásul egy hírhedten erős csapattal kerülünk szembe. Vili bá elnyújtotta az edzéseket, mindenkinek tartott külön-külön, vagy épp kisebb csoportos alkalmakat, mikor a gyengeségeinket próbálta kiaknázni és erősíteni. Elhittem Konrádnak, hogy fáradt és kimerült, mert én magam is az voltam a sok edzés meg tanulás mellett és elfogadtam azt is, hogy emiatt nem szerveztünk közös programokat a délutánokra. Ám képtelen voltam átsiklani a megérzésem felett, ami azt súgta nekem, hogy Konrád eltitkolt valamit előlem.
Így történt hát, hogy a péntek reggeli dupla magyaron Káin és Ábel bűnbeesésének értelmezése helyett azon agyaltam, mi lelhette Konrádot. A fejemben listát is készítettem, hogy mégis mik azok, amik ilyen hirtelen bekövetkezhettek, míg végül arra jutottam, hogy nem lehetett velem baja. Az ember nem szeret ki a másikból egyik napról a másikra… Mármint nem kezdi nem kedvelni. Szó nem volt arról, hogy tényleg szeretne vagy ilyesmi. Nyilván ha Valentin-napon még jól elvoltunk, nem egy éjszaka jött rá, hogy igazából már nem kellek neki. Kicsit szorongva és kételkedve ugyan, de egyelőre kizártam annak lehetőségét, hogy én lennék a problémájának előidézője.
Arra is gondoltam, hogy megint féltékeny, hisz legutóbb akkor mutatkozott ilyen távolságtartónak velem szemben, mikor látta, hogy Dominik megigazította a kapucnimat. Ha egy ilyen apró dolgot képes volt ennyire felfújni, lehet, hogy kiakadt amiatt a levél miatt, amiben a rejtélyes illető csodálatosnak nevezett engem. Ám arra kellett ráeszmélnem, hogy ez a teória sem állja meg a helyét, hiszen ha Konrád féltené a kapcsolatunk, inkább többet törődne velem, ahelyett, hogy elhanyagolna.
Természetesen a zöld szemű szörnyeteg nálam is felütötte a fejét, eszembe jutott, hogy esetleg találkozott valakivel, vagy megkedvelt valakit, de nem akart megbántani, ezért nem szakított velem. Azonban Konrádon nem mutatkozott erre utaló jel, hisz reggelente megcsókolt, napközben megfogta a kezem és kedvesen magához ölelt. Egyszerűen csak eltitkolt valami előlem, mely összefüggött a lassan már folyamatosan fennálló rosszkedvével. Sőt, lehet, hogy nem csak összeköttetésben állt vele, hanem egyenesen ez a titok lehetett a kiindulópontja az egésznek. Viszont fogalmam sem volt, mi volt az.
Gondoltam rá, hogy megkérdezem Kriszt, de ezt végül elvetettem, mert bízni akartam Konrádban. Bízni akartam benne, hogy tisztel és kedvel engem, bízni abban, hogy jó oka van arra, hogy nem osztja meg velem mindazt, ami nyomta a szívét. Elvégre egy kapcsolatban hinni kell a másikban, nem igaz?
- Bokasérült lány! – kapott el edzés után Konrád, mikor épp az öltözők felé tartottam.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Mégsem tudlak most hazakísérni, közbejött valami – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
- Jól van, nem gáz – legyintettem, mert jófej barátnő akartam lenni, aki nem akaszkodik a pasijára, aki megérte, ha annak időre van szüksége.
- Ne haragudj – simította tenyerét a nyakamra és nyomott egy forró csókot a homlokomra. – Majd bepótoljuk.
- Rendben – hunytam le a szemem szorosan, kiélvezve érintését.
- Holnap találkozunk – suttogta, majd elengedett és elsietett átöltözni.
Elgondolkodva baktattam be a lányok helyiségébe és elvonultam zuhanyozni. Rám nem jellemző módon sokáig folyattam a vizet, elmerengve meredtem magam elé, majd mikor csaknem teljesen felázott a bőröm, elzártam a csapot és felöltöztem.
- Mi van veletek, Lean? – simította meg a kezem Eszti, amivel sikeresen kirángatott a gondolataim közül és az egyik öltöző beli padon találtam magam, indulásra készen, kezemben a táskám pántjával.
- Minden rendben? – foglalt velem szemben helyet Csenge is. Körbenéztem és konstatáltam, hogy már csak mi hárman maradtunk itt.
- Nem tudom – ingattam a fejem. – Konrád olyan távolinak tűnik.
- Szerinted veled van baja? – rémült meg Eszti.
- Nem hiszem. Nem tudom – pontosítottam végül. – Olyan, mintha lenne valami problémája. Valami… Nem is tudom. Magánéleti.
- És mit mond, ha kérdezed? – húzta fel a szemöldökét Csenge.
- Hogy ne aggódjak, nincs semmi baj, csak fáradt mostanában. De ma azt mondta, nem tud hazakísérni, mert közbejött valami. Lassan két hete nem randiztunk, nem csinálunk semmit sulin kívül. Én is fáradt vagyok, de értitek…
- Persze, mi is látjuk rajta, hogy valami nem okés.
- Mit kellene tennem? – néztem fel rájuk segélykérőn.
- Talán még hagyj neki egy kis időt.
- Igen, lehet, hogy olyan jellegű a gondja, amiről nem szívesen beszél. Mindenkinek akad ilyen.
- De akkor miért nem ezt mondja?
- Mert azzal elismerné, hogy van valami nehézsége, de úgy jönne le neked, mintha nem tartana érdemesnek rá, hogy megossza veled – magyarázta Csenge és ebben volt igazság.
- Most is így jön le – fintorodtam el kedvetlenül.
- Hát igen – sóhajtott lemondóan. – De ne így értelmezd. Gondolj arra, hogy csak meg akar óvni ettől a rossz érzéstől.
- Úgy, hogy még több rossz érzést ültet el bennem a titkolózásával?
- Nem. Illetve igen, de bízz benne – tanácsolta Eszti.
- Szerintem is – értett egyet Csenge. – Eddig nem adott okot az ellenkezőre, nem igaz?
Csenge utolsó mondatán agyalva hagytam el a sulit egyedül. A lányok felajánlottak, hogy elkísérnek, de szerettem volna egyedül lenni, rendezni a gondolataim és fejben felkészülni a holnapi meccsre. Utazás közben mindig remekül pörgött az agyam, ezért megköszöntem nekik, de elutasítottam az ajánlatukat.
Tény és való, hogy Konrád nem adott okot arra, hogy ne bízzak benne. Leszámítva persze ezt a másfél hetet, de ez önmagában még nem jelentett semmit. Talán tényleg egy kis időre volt szüksége, hogy elrendezze a dolgait és aztán megossza velem. Talán még nem tartott ott a kapcsolatunk, hogy minden ügyes-bajos gondját rögtön megossza velem, főleg ha ez valami fontos és nagy dolog volt. Igen. Konrád sosem volt a szavak embere, nem aza típus, aki csak úgy kibeszéli az érzelmeit. Bíznom kell benne és várnom.
Ezekkel a pozitív elgondolásoktól erőre kapva kanyarodtam balra a suli kapuján kilépve, ám tekintetem megakadt valamin a másik irányba, így megfordultam. Konrád és Hanna távolodó alakját láttam, ahogyan egymás mellett, láthatóan beszélgetve haladtak a suli utcáján, majd a sarokhoz érve jobbra kanyarodtak és ezzel eltűntek a szemem elől.


Következő rész:
Előző rész:

2019. december 6., péntek

A vonzás törvénye - 🎅 MIKULÁSOS KÜLÖNKIADÁS 🎅

December 6. péntek

Megint csak álltam és meredtem magam elé és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Azért használtam a „megint” kifejezést, mert nagyon olyan érzésem volt, miszerint nem először esett meg velem, hogy elképzelésem sem akadt arról, hogyan vettek rá valamire. Hogyan hagyhattam, hogy rávegyenek erre!
- Nagyon dögös vagy ebben a szerkóban! – jegyezte meg vigyorogva A Perverz Mikulás. Ő volt az egyes számú, a ferde hajlamú, a gyerekek megrontója, Wilder Perverz Mikulás Ace.
- Én miért nem lehettem manó? – jajdultam fel, lenézve a szexi krampusz szerkómra.
- Én is ezt kérdezem magamtól – forgatta a szemét a második miki, Rhett Gúnyos Mikulás Weatherford.
- Szerintem így is csini vagy – kacsintottam rám a harmadik, a jólelkű, a normális, Cage Kedves Mikulás Horan. Ha nem lett volna ennyire cingár, még el is hittem volna, hogy ő az igazi, a megismételhetetlen, az egyetlen Mikulás. Leszámítva persze, hogy ott trónolt mellette még kettő, ráadásul a rossz fajtából. Igen. A három miki a hatalmas aulánk közepén három egészen puccos székben ült egymás mellett, mellettük szaloncukorral teli puttonyokkal.
- Tulajdonképpen miért van három mikulás? Hisz csak egy létezik! – fordultam az egyik manóhoz, illetve a szerkó alatt meglapuló Webb-hez.
- Ebben az életkorban már mindenki tudja, hogy igazából egy sincs – mutatott körbe az egyetem előcsarnokában.
- De ez akkor is béna – ingattam a fejem és lejjebb húztam a szoknyámat. Igazából nem tudtak megegyezni, mi? Pedig megverekedhettek volna a posztért.
- Ha így lett volna, kinek szurkolnál, bébi? – vigyorgott rám a középső.
- Cage-nek – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- De hát… Miért? – hökkentette meg a hirtelen reakcióm A perverz mikit.
- Mert ő biztso nem kényszerített volna ebbe a hacukába! rángattam lejjebb a ruha anyagát.
- Én talán igen? – meredt rám megrökönyödve a bal szélső. 
- Te eleve nem vagy Mikulásnak való – legyintettem lemondóan. – Tudod, az öreg apóka kedves az emberekkel. Minddel – tettem hozzá, mielőtt A gúnyos rávághatta volna, hogy ő bizony kedves mindenkivel, leszámítva engem.
Ace láthatóan mondani szeretett volna valamit, ám ekkor egy leány vetette magát a karjaiba és szinte dorombolva búgta neki, hogy idén jókislány volt és megérdemli a jutalmat.
- Webb – fordultam zöldruhás manótársam felé. – Emlékeztetnél kérlek, miért is csináljuk ezt?
- Ez egy hagyomány – magyarázta ki tudja, hányadszorra. – Minden karon beöltözik valaki Mikulásnak, mások meg a kíséretének és szórakoztatják a hallgatókat. Van, aki a kistesóját is behozza, érted. Csak jó a hangulat és kész.
- Van, aki idehoz egy gyereket? – kerekedett el a szemem. – De hisz hárman vannak! – céloztam a gyermeki mesék és elképzelések zord szétzúzására.
- Általában csak egy szokott lenni – vonta meg a vállát Webb.
- De idén a szervezőbiztosság úgy határozott, nagy népszerűségnek örvendene a Nagy Mikulás Trió – tárta szét kezeit drámaian Gaines.
- Látom, te is megérkeztél – meredtem a másik manócskára. – Én akkor miért is kellek ide?
- Minden mikinek kell egy segítő.
Tekintetemet Ace-re vezettem, aki éppen az ölében csücsülő lánykának mondogatta, hogy ezt – bármit is értett alatta - nem adhatja meg Mikulásként, mert nem lenne etikus.
- Szerintem nem feltétlenül – válaszoltam végül a fiúknak.
- Na, jó, igazából miattuk kellettél – mutatott egy fiúkból álló nem messze ácsorgó csapatra Webb.
- Inkább nem értelmezem ezt a kijelentésed önállóan, hanem megvárom, hogy megmagyarázd – fontam mellkasom előtt össze a karom.
- Három pasi Mikulásunk van – beszélt hozzám pont olyan hangon Webb, mintha teljesen egyértelmű lenne a szitu.
- Ja, a Mikulás többnyire férfi – értettem egyet.
- Szükséges volt egy nő a csapatunkba fogalmazta meg végül nagyon, de nagyon visszafogottan az indokot Webb.
- Én biztos nem fogom szórakoztatni őket jelentettem ki, majd Ace-re pillantottam és felröhögtem, ugyanis immáron egy velünk egyidős srác trónolt az ölében. És úgy látom, van, aki feltalálja magát így is.
- Tetszik tudni, Miki bá, én jó gyerek voltam. Egyszerre mindig csak egy lánnyal jártam és rendesen készültem a vizsgákra – magyarázta vigyorogva a tüsi hajú srác, akinek a stílusából arra következtettem, hogy Ace egyik haverja lehetett.
- Akkor nem jó voltál Parker, hanem szimplán normális! – vágott a srác fejéhez egy szaloncukrot Rhett.
- Csitt! Most a rosszcsont Mikulással tárgyalok. Majd, ha arra vágyom, hogy a jóságos piros fickó a lelkiismeretemre hasson, a te öledbe ülök – kacsintott rá a srác kissé kitekeredve.
- Na, tűnés! – lökte le az öléből finoman a Parker nevezetű arcot Ace, aki felkapta a szaloncukrát és távozni készült.
- Hé, Krampuszkám! – akadt meg rajtam a tekintete és elém szambázott. – Esetleg a szaloncukor mellé téged is megkaphatlak?
Már mozdult a szám, hogy jól elküldjem őt a bús francba és kiosszam emiatt az alávaló viselkedés miatt, ám egy pajkos hang megelőzött.
- A Krampusz a Mikulás tulajdona – mosolygott Ace azzal a tipikus birtokló mosolyával, amit akkor használt, ha féltékenység környékezte meg. Testtartása, arca és hangja tárgyilagos és nyugodt maradt, ám szeme mégis megvillant, szavai pedig kifejezték, mi is az ábra.
- Hát de melyiké? – pillantott hol az egyik, hol a másik piros szerkós alakra a Parker gyerek.
- Ez a Mikulás azt mondja neked, menekülj, mert csak jól járhatsz nélküle – szólalt meg először Rhett, A Gúnyos, természetesen megfelelő hangsúllyal érzékeltetve, hogy milyen idegesítő is vagyok én, minekután Parker csak jól jöhet ki abból, ha itt hagy.
- Ez meg azt, hogy nem vagy hozzá elég jó – fogalmazott jóval kedvesebb Cage, A kedves.
Ace nem mondott mást, hiszen igazából mert tudatta a fickóval, amit akart. Parker még egyszer farkasszemezett a három mikivel (bár nem vagyok biztos benne, hogy is volt rá képes), majd még utoljára hozzám fordult és halkan odasúgta.
- Látom, leginkább mindháromé – válaszolta meg végül a saját, korábban feltett kérdését somolyogva.
- Nem vagyok én senki tulajdona! – tettem csípőre rögvest kezeimet. Te viszont, ha teszel még egy ilyen vagy ehhez hasonló megjegyzést, az öklöm lenyomatának leszel jogos tulajdonosa.
Ace felnevetett, ahogyan az ilyen helyzetekben mindig, mulatva azon, ahogy kiálltam magamért és élvezve, hogy nyeregben tudhatta magát. Rhett a szemét forgatta, Cage pedig mosolyogva élvezte a műsort.
- Mivel olyan csajnak tűnsz, aki tényleg lekever nekem egyet, most elvegyülök a tömegben – kacsintott rám Parker és szavaihoz hűen odébbállt.
- Wild, drágám! – süvített végig egy hang az aulán és ezegyszer, eme különleges alkalommal nem egy magas hangú, agyonsminkelt, póthajas egyed haladt felénk, hanem egy édes, idős néni.
- Oh, Mrs. Merrily! – lapogatta meg combjait Ace vigyorogva, az idős hölgy pedig visszafogottabban, mint elődjei, helyet foglalt Ace térdeinek legelején. Nem is kérdezek semmit. Megérdemli a csokit.
- Én is így vélem – fogadta el a mogyorókrémmel töltött édességet nevetve az idős hölgy, majd Rhett-hez lépett, aki ugyan nem ültette az ölébe (ahogy eddig senki mást sem), de úriemberként kezetcsókolt a néninek. – Rhett, drágám! Jól mulattok?
- Van, aki igen és van, aki kevésbé – felelt sajátos stílusában Rhett, amin a hölgy csak kuncogott egy sort, majd Rhett-től is kapott egy papírba csomagolt finomságot: marcipánnal töltött szaloncukrot.
- Cage, drágám! – vonult át a másik oldalra, az utolsó mikihez.
- Mrs. Merrily! Mi járatban itt? – traktálta a hölgyet Cage is, az ő zselés szaloncukrával.
- Annyiszor kértem, hogy hívjatok Joy-nak! Wilder hívott meg – magyarázta a hölgy, míg én csak értetlenül pislogtam.
- Mrs. Merrily… Úgy értem, Joy, a lakóház tulajdonosa, ahol a srácok élnek – magyarázta nekem Webb. – Ő lakik az alsó szinten.
- Ó, vagy úgy! – értettem meg végre, hogy ki is látogatónk, aki a jelek szerint már épp búcsúzkodott, feltehetőleg távozni készült.
- Micsoda kíséretetek van! – csapta össze kezeit Mrs. Merrily, a manókat és engem meglátva.
- Üdv, Joy! – integetett neki Gaines és Webb jókedvűen.
- Jó napot! – mosolyogtam illedelmesen. – Sere vagyok. A mikulások… Krampusza – mutatkoztam be vonakodva, mert majdnem a „barát” szót használtam.
- Kedveském, Joy vagyok, örülök, hogy egy nő is tagja ennek a bagázsnak kacsintott rám jókedvűen. El kell közéjük egy hozzánk hasonló, temperamentumos, magabiztos hölgy.
- Egyetértek – bólogattam. – Én meg örülök, hogy ilyen határozott lakástulajdonosuk van, aki bizonyára rendben tartatja velük a dolgokat.
Joy nevetett, majd elköszönt tőlünk és távozott.
- Sziasztok! – csendült fel egy vékonyka hang és egy szőke kislány pislogott fel a mikikre nagy szemekkel.
- Gracie – kapta fel a kislányt az az illető, akire a legkevésbé számítottam. – Mondtam, hogy hívj, ha itt vagy, hugi.
- Máskor is jártam már erre, tudtam az utat – szegte fel az állát a kislány, aki nem mellesleg nagyon hasonlított az őt karjaiban tartó Gaines-re.
- Melyik mikihez szeretnél menni? – érdeklődött (ezekszerint) a kishúgától Gain.
- Hát még szép, hogy a középsőhöz, mert az a legigazibb – mélyítette el a hangját játékosan Ace és szemmel láthatóan sokkal komolyabban vette a szerepét. Megigazította a nagy fehér szakállát, visszagombolta a lengén felvett kabátját és megpaskolta a térdét. De nem kihívóan vagy csábítóan, hanem szeretetteljesen.
A kislány, Grace, nevetve odarohant és elhelyezkedett Ace ölében, majd megrángatta a szakállát.
- Ez nem is igazi, Wild bácsi – vigyorgott, én pedig a „bácsi” hallatán kis híján kiköptem az narancslémet, amit épp kortyolgatni kezdtem.
- Már, hogy ne lenne az? Hohohó! Az éjjel növesztettem! – ellenkezett Ace mikulás stílusban.
- És meg is őszültél? – kukucskált a sipkája alá a kislány, ahol persze barna fürtöket talált.
- Csak az arcszőrzetem – ismerte el Ace, végigsimítva a szakállán.
- Hány éves a kislány? – érdeklődtem halkan Webb-től.
- Öt – mosolyogott, miközben Gaines húgát figyelte. Életemben nem láttam még ezt az öt srácot ilyen gyengédnek és kedvesnek.
Az életkora megmagyarázta a bácsizást, de azt nem, miért nem hisz már a Mikulásban. Én ilyenkor még javában elhittem minden mesét és szerintem ez így is volt tökéletes.
- Tehát, kicsi Gracie, a bátyád szerint csokilopkodáson kívül nem követtél el semmi rosszat az évben – kezdte Ace.
- Sajnálom – biggyesztette le a száját a kislány. – Úgy szeretem a csokit.
- Ez csak természetes, de akkor is mértéket kell tartani – dorgálta meg őt Ace, finoman megcsipkedve a kislány orrát, aki ezen persze jókedvűen felnevetett.
- Igenis!
- Az Igazi Mikulás azt a parancsot adta ki, hogy a csokilopkodás nem számít igazi rosszalkodásnak, úgyhogy megérdemled ezt a kis édességet – nyújtott át egy szaloncukrot a puttonyából Ace. Grace megköszönte, nyomott egy puszit az arcára, majd továbbnyargalt Cage-hez.
- Cage bácsi! Tőled is kapok?
- Az attól függ, kicsi Gracie! Én kapok az arcomra egy puszit?
A lány továbbra is nevetgélve és boldogan teljesítette a kérést, majd mikor újabb szaloncukrot zsebelt be, Rhett-hez szaladt.
- Rhett bácsi! Tőled is…
- Nem – felelte röviden és tömören Rhett, mire a kislány megtorpant és máris lefelé görbült a szája. – Ne hidd, hogy meghat ez az ábrázat. Te csokit lopkodsz év közben és azt feltételezed, a legszigorúbb Mikulás csak úgy elnézi neked?
- Sajnálom.
- Ez nem elég – ingatta a fejét Rhett, majd felállt és térdre ereszkedett a kislány előtt. – A csoki finom, de úgy hallottam, a gyümölcsről már nem gondolod ugyanezt.
- Azt nem szeretem – szorította össze a száját makacsul Grace.
- Márpedig ez a Mikulás nem adhat neked szaloncukrot.
- Akkor mit adhat?
Rhett megsimította a kislány haját és hopp a füle mögül „elővarázsolt” egy szép, kerek narancsot. Grace felvidult a trükk láttán, bár úgy tűnt, jobban örült volna valami cukrosabbnak.
- Most, hogy belegondolok, Gaines is állandóan csokit meg cukrot zabál – figyeltem a jelenetet elmerengve.
- Ja, mindkét tesó ilyen. Zéró egészséges kaja – forgatta a szemét Webb.
- És a szüleik ezt hagyják?
- Dehogy, otthon el vannak dugva az édességek és kötelező minden este a saláta, de látod, ezek lopkodnak meg sunnyognak – tárta szét karjait tehetetlenül.
Rhett közben meggyőzte a kislányt, hogy egye meg a narit, mert a Mikulás mindent lát és jövőre egyáltalán nem kap semmilyen csokit, ha nem eszik egészséges dolgokat is. Gracie persze megszeppent és megígérte, hogy változtat egy picit az étrendén, majd Rhett arcára is nyomott egy puszit, majd Gaines kézenfogta és kikísérte.
Őt persze követték a könnyű nőcskék, a paraszt pasik, a félős, de édes kislányok, a rámenős anyukák, a huncut kissrácok és persze mókás a nagyikák. Este hét körül lehetett, mikor nagyjából kiürült az aula, így én végre átöltözhettem és arra értem vissza, hogy a srácok ledobták a szakállukat, kicsit kigombolkoztak, de kimerülten üldögéltek trónjaikon.
- Na, rendezzük le az utolsó látogatónkat is! – vigyorodott el Ace, mikor észrevett.
- Erre semmi szükség. Már nagylány vagyok – ellenkeztem, de Cage (aki legközelebb volt hozzám) elkapta a csuklóm és közelebb húzott magához.
- Csoki – nyomta a kezembe a zselés szaloncukrát és finoman kezecsókolt nekem, majd utamra bocsájtott. – Mehetsz!
Röhögve, ugyanakkor vonakodva léptem a soron következő Ace-hez, aki persze azonnal az ölébe rántott.
- Kár, hogy levetetted azt a szexi rucit – búgta közelebb hajolva, mire tenyeremet az arcára tapasztottam és eltoltam magamtól.   
- Inkább add a cukrom és essünk túl ezen.
- Csokikára vágysz, bébi?
- Olyan vagy mint egy perverz cukros mikulás bácsi – jegyeztem meg, de azért elfogadtam a mogyorókrémmel töltött édességet és a puszit is, amit az arcomra nyomott.
Végül elengedett, én pedig feltápászkodtam és tétován Rhett-re néztem. Cage meg Ace közben összenevettek valamin a hátam mögött, talán Gaines bockodásán.
Rhett intett nekem egy aprót, megadva a jelet, az engedélyt, hogy megközelíthetem.
- Nem hiszem, hogy különösebben jó voltál az idén és csapnivaló krampusz vagy, de nincs nálam virgács, úgyhogy tessék – adta át az utolsó marcipános szaloncukrát.
- Köszönöm – vigyorogtam, mert ez volt a kedvenc ízesítésem. – Te meg csapnivaló Mikulás vagy – tettem hozzá a teljesség kedvéért, Rhett pedig halványan elmosolyodott és adott egy puszit a homlokomra.
Ezután a három mikulás szerkós alak, A perverz, A gúnyos, és A kedves egymás mellett lépdelve elvonultak. Piros kabátjuk hátát figyelve néztem, ahogy távoznak és arra gondoltam, ez lehetne a legtrébb mese címe, amit csak az emberiség valaha olvashatna.

Vége a Mikulásos különkiadásnak.

Sziasztok!
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis szösszenetet, aminek igazából se eleje, se vége nem volt. Nyilván erre is vonatkozik, hogy a benne lévő szereplők (ismertek és most megismertek egyaránt) részesei az alaptörténetnek. Ugyanakkor a sztori még nem tart decembernél, így ez nem egy előzetes, hanem tényleg csak egy spin off, egy melléksztori. Meglehet, hogy lesz hasonló a második könyvben, december hatodikán, de nem valószínű, hogy ugyanígy, majd elválik.  Remélem tetszett nektek, akkor is, ha egyszerűbb és kevésbé fordulatos volt, mint a hallween-i! Kellemes csokiban (és gyümölcsben!) gazdag Mikulás-napot kívánok nektek! 🎅


Következő rész:
Előző rész:

2019. december 3., kedd

A szívtelen fiú, 5.rész

Szegénységünkből adódóan már elsajátítottam praktikákat és hozzászoktam néhány dologhoz. Arra vonatkozólag is, hogy a gazdagok életében egy csomó olyan dolog, helyzet és körülmény található, amivel nekem még sosem volt alkalmam találkozni. Az idő előrehaladtával megtanultam nem rácsodálkozni az olyan számomra ismeretlen és elkápráztató dolgokra, melyekhez sosem volt szerencsém. Ilyen volt például a kezemben tartott füles üveg kávéspohár és benne a nem egy, nem is kettő, hanem három színben pompázó kókusztejes kávé, tetején mesteri habemelvénnyel ellátott készítmény is. Míg volt közönségem, nem meresztettem a szemem gyermeki ámulattal, hogy milyen fantasztikusan is néz ki, milyen finom lehet és nem kürtöltem szét, hogy soha életemben nem kóstoltam még csak hasonlót sem. Eleve nem ittam kávét, de azért egyszerű fekete kávé kóstolásban már volt részem.
- Mégis mi tartott ennyi ideig? – üdvözölt Chester, aki az elmúlt 20 percben a jelek szerint nem igen változtatott helyet.
- Kétszer fordultam, mert az első adag kiömlött – próbáltam szavakba önteni a történteket.
- Más szóval elhasaltál? – vigyorodott el gúnyosan, miközben átvette sebes kezemből királyi italát.
- Belebotlottam édesanyádba – pontosítottam, szavaim következtében azonban Chester arcáról lehervadt a mosoly és egészen más, számomra beazonosíthatatlan kifejezés jelent meg rajta.
- Menj innen! – fordította el fejét, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Nem érdekelt, mi hozta a változást, hogy miért engedett el, csak kiiszkoltam a szobából és aztán a házból is, egyenesen vissza az alagsorba.
Felicity már édesen szuszogva aludt a közös szobánkban lévő emeletes ágy alsó részén, így hát nyomtam egy puszit az arcocskájára és kivonultam a fürdőszobába. Először kimostam a mosdókagylóban a kávé áztatta blúzomat, majd beléptem a kádba és lezuhanyoztam. Akkor tudatosult benne, hogy leégett a házunk és nincs semmink, mikor végeztem a fürdéssel és konstatáltam, hogy nincs törülközőnk. Munka után be kellett volna szereznem pár holmit, de teljesen kiment a fejemből, hogy nem maradt semmink. Ez az alagsor így is csodálatos hely volt ahhoz képest, ahol eddig éltünk. Visszabújtam a levetett fehérneműimbe és váratlan jóérzés töltött el, amiért volt fűtés, ezért így sem fáztam. Módszeresen nekiláttam kinyitogatni a helyiségekben lévő szekrényeket, hátha találok valami régi holmit, de meglepetésemre az új szobánkban álló két ajtós szekrényben az egyenruhám többi darabját találtam meg. Gyorsan magamra kaptam a sötétkék sportnadrágot és a hozzá járó fehér címeres pólót (igen, a testnevelés órán hordott öltözék is az egyenruhánkhoz tartozott), majd felmásztam az ágy felső részére. Bizonyára Chester nagymamája intézhetett nekem ilyen gyorsan új egyenruhát, legalábbis ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat.
Reggel persze elaludtam, mert lemerült a telefonom és nem volt hozzá töltőm. Kapkodva húztam fel a harisnyámat, a kockás szoknyát fehér blúzzal és az egyre hidegülő időjárásra tekintettel ezúttal magamra kaptam a sötétkék kardigánt is. Anya és Felicity már nem voltak sehol, így nem igazán értettem, miért nem keltettek fel, de már nem is számított. Valószínűleg csak korábban indultak és hagyni akartak pihenni, abban a hitben, hogy van, ami jelezzen, ha kelni kell. Sietve bújtam bele a téli kabátomba és a cipőimbe, majd felkaptam a táskám és kirohantam az alagsorból. Pont tanúja lehettem annak, ahogyan Chester Cutland rám pillantott, majd elegánsan beszállt a neki kitárt ajtón keresztül a luxus verdába és a sofőre készségesen elszállította őt az iskolába. Nyilván kocsival teljesen időben volt, viszont én a tömegközlekedés miatt biztos késésre voltam ítélve.
Csöngetés után 15 perccel érkeztem meg Mr. Culpepper órájára, de a jószívű igazgatóhelyettes elfogadta a bocsánatkérésemet és szerintem nem is írta fel a késés miatti rosszpontot. Valójában sok jó ember volt körülöttem, akik igyekeztek segítő kezet nyújtani, természetesen csak a saját hatáskörükön belül, hiszen a valódi problémáimat nem tudtak megoldani. Ilyen volt a két igaz barátnőm Haven és Twyla, akik a suliban mindig kiálltak értem, meghallgattak, vigyáztak rám és támogattak mindenben. Aztán ott volt Mr. Culpepper, az egyetlen tanár, aki tényleg ismerte a helyzetemet és szívesen foglalkozott velem, ha tanulmányi gondjaim akadtak. A jótevőim közé tartozott továbbá Whitney, aki annak a pékségnek volt a meglepően fiatal tulajdonosa, ahol kedden, csütörtökön és szombaton dolgoztam. Whitney a párjával élt, egészen kellemes jólétben, így mikor ott voltam, az aznapi megmaradt árut mindig nekem adta, hiszen másnap úgyse lehetett volna már kirakni a polcokba. Így lehetett, hogy a hét három napján Felicity finom péksütiket ehetett és a maradékok simán kitartottak másnapig vagy akár két napig is. Így volt mindig mit vinnem reggelire vagy épp uzsonnára, hiszen ebédet szerencsére biztosított az iskola. A hétfői és szerdai pizzériai kiszállító állásomban Vickie volt a fény, aki nálam nem sokkal idősebb, szintén részmunkaidős dolgozó volt. Vickie szülei tehetősek, így ő nem a megélhetés végett dolgozott, hanem csak mert szerette volna saját maga megkeresni a zsebpénzét. Vickie mindig megnevettetett, feldobta a napom és nem mellesleg minden kinőtt ruháját nekünk adta, mondván, hogy vagy nekem vagy Felicity-nek jó lehet. Most, hogy mindenünk odalett, kivételesen szükségünk lett volna az adományaira, de tegnap nem volz beosztva mellém. Vasárnap egésznap a város egyik hatalmas kínai áruházában melóztam, melynek vezetője a szigorú, de kedves Mrs. Kim csakugyan a segítségemre volt, mert a hibás termékek nagy részét nekem adta. Ami meg a pénteket illeti, az volt a legforgalmasabb nap, mert mindig valami olyan aktuális munkát vállaltam el, ami nem követelt ismétlést, csupán egy délutános vagy néhány órás meló volt, például szórólaposztás, takarítás, hagymapucolás, kutyasétáltatás, fűnyírás, mikor, mi. Szerencsére ehhez is volt egy angyalom, méghozzá a harmincas éveinek vége felé közeledő Brian, aki kezében tartotta a különböző alkalmi munkák lehetőségeit és hívott, hogy mikor, hova menjek, milyen ügyben. Ja és Sally-ről se feledkezzünk meg, aki a suliban dobta fel a napjaimat a büféből a pult alatt kiadott apró kis csokikkal. És most, hogy megismerkedtem a Cutland család egyik fiatal séfjével, arra gyanakodtam, ő is egy ilyen pártfogómmá fog válni. Nem zavart, ha az emberek megszántak vagy megsajnáltak és nem szégyenkeztem elfogadni tőlük azt, amit felajánlottak, mert tudtam, hogy nekem és a családomnak szükségünk volt rá.
A magyaróra maradékának letelte után Haven és Twyla körémgyűltek, hogy meghallgassák a tegnapi, a Cutland házban töltött estém részleteit, ám Chester is csatlakozott a kis csevejünkhöz.
- Hozz nekem egy ásványvizet, Fiddling! – adta ki a parancsot zsebrevágott kezekkel. Ma fehér, élére vasalt nadrágot és abba betűrt sötétkék inget viselt, fehér pulcsiját a hátára terítette.
Szándékosan nem adta oda a kártyáját, ezért nem mozdultam. A suli rendszere a következőképp működött: itt nem fizetett senki pénzzel, volt egy amolyan feltöltős kártyánk, melyre kaptunk egy x egyenleget minden hónap elején és persze aki kívánta és tehette, simán adhatott hozzá még annyit, amennyit csak szeretett volna. Az ebédlőben és a büfében is a kártyánkat kellett használnunk, az előbbiben nyilván akadtak olcsóbb, egyszerűbb ételes és persze ínyencségek is, jobbnál jobb és minőségibb kaják is. Szerencsére a puccos suli olcsó étele is minőségibb volt, mint amilyet amúgy meg tudtam volna fizetni. Mindenesetre én alaposan beosztottam a kártyám alapegyenlegét és eszem ágában nem volt a sajátommal fizetni Chester vágyainak büfében megvásárolható megtestesüléseit.
- Megkaphatom a kártyád? – kérdeztem bőr cipőjét vizslatva.
- Én megosztom veled a saját házam, te pedig nem vagy képes venni nekem egy üveg vizet? – adott hangot elégedetlenségének és meg sem lepett, hogy nem tervezte titkolni a dolgot. Chester számára ez nem szégyenletes dolog volt a társai előtt, hanem sokkal inkább elismerendőnek számított, hisz kegyességéről és szerencséjéről árulkodott, hiszen most már otthon is azt tett velem, amit csak akart.
- A szüleid háza, Cutland, szóval fenébe a nagy jóindulatoddal – vágott vissza neki Twyla mérgesen, mire felékaptam a fejem.
- Ha ilyen nagy a szád, te is befogadhattad volna a mi kis árvánkat – húzta gúnyos mosolyra keskeny száját Chester.
- Azt hiszed, nem próbáltam? – sziszegte Twyla összeszorított szájjal és ökölbe szorult kezekkel. Már rég behúzott volna Chesternek, ha nem tudta volna, hogy annak csak én ittam volna meg a levét.
- Nocsak – változott meg Chester hangjának csengése. – Mindenáron velem akartál lakni, nemigaz? – csúsztatta ujjait az állam alá és felemelte a fejem, hogy ránézzek.
El akartam húzódni, de nem mertem, így csak igyekeztem valahogy szabadulni a jeges pillantás szorításából.
- Amiért ennyire odavagy értem, megszánlak – mondta, majd előhúzta nadrágjának zsebéből a kártyáját és felémtartotta, ám mikor érte nyúltam, nemes egyszerűséggel a földre ejtette. – Tessék.
Chester gúnytól és iróniától csöpögő szavai egyértelművé tették ennek az egész jelenetnek a célját, mely nem volt más, mint az én megalázásom. Azt akarta érzékeltetni magával és a jelenlévőkkel, hogy hiába bánik így velem, én mégis odavagyok érte. Mindenki tudta, hogy ez nem volt így, mégis elérte vele a kellő hatást, hogy kinevessenek miatta.
Nem haboztam hát, gyorsan lehajoltam a kártyáért, felkaptam és lenyargaltam vele a büfébe.  



Következő rész:
Előző rész: