Egyrészt akkor
esett le, hogy nincs csapatkapitányunk. A melegítést abszolút Vili bá
irányította és vezényelt, hogy mit, mikor és hogyan. Lehet, hogy itt így is fog
menni? Nem adnak „hatalmat” senki kezébe, nincs szükség rá, hogy közülünk is
kinevezzenek egy kapitányt. Mondjuk, ha mégis választanánk, tuti Konrád lenne
az. Konrád egész kosár iránti rajongásával és lélekjelenlétével, higgadtságával
és tehetségével simán alkalmas lenne erre a posztra. Plusz, ha a tanulás terén annyira
nem is jeleskedik kiemelkedően, alapvetően hatással van mindenkire az osztályban. Népszerű, mindenkivel kedves, humoros és biztos vagyok
benne, hogy amíg kosárlabdáról van szó, összeszedett és felelsőségteljes csapatkapitány lenne.
Ennek kapcsán
gondolataim elkalandoztak egy másik irányba, mégpedig Konrád családjának
felkutatásához, mivel a jelek szerint nem voltak itt. A többieket láttam a melegítés
előtt még odamenni a szüleikhez vagy bárkihez, aki eljött
megnézni őket és persze ez nem kötelező vagy ilyesmi, feltűnt, hogy Konrád a csapat padjánál maradt és inkább nyújtott. Egyébként az összes osztálytásunk
eljött drukkolni, attól függetlenül, hogy most nem sikerült bejutniuk a kezdőbe. Megfigyelnek és tanulnak, plusz szurkolnak is és természetesen
ott ültek velünk, hogy mindent halljanak, részt vegyenek a meccsen.
Kíváncsi voltam,
miért nem jöttek el megnézni vagy, hogy mi az, ami meghúzódik ennek az egésznek
a hátterében, de nem volt alkalmam megkérdezni. Nem akartam nem a melegítésre
koncentrálni, vagy kizökkenteni őt, hiszen Konrád a kezdőben volt, valószínűleg már teljes mértékben a meccsre
koncentrált. Nekem is ezt kellett tennem.
Egy hozzánk
hasonló kosár tagozatos gimi csapatával mérkőztünk meg, akik Miskolcról
érkeztek hozzánk, szintén elsőévesek voltak. Nálunk volt az előny, hisz hazai pályán játszottunk.
- Gyertek! –
intett nekünk Vili bá a bemelegítés leteltével, mi pedig engedelmesen körégyűltünk. Mindent elmondott, hogy mire figyeljünk, mire
összpontosítsunk, milyen taktikát érdemes játszani, lelkesített minket,
buzdított, egy szó, mint száz, remekül teljesített, mint edző.
Megszólalt a
síp, így mind helyet foglaltunk, leszámítva a kezdő ötöst, Kriszt, Konrádot, Csengét,
Gergőt és Borit. Ők egymás mellett állva felsorakoztak szembe a másik
csapat kezdőjével és Vili bá kiosztotta nekik, hogy ki, kit fog fogni, majd
megpaskolta a vállukat és útnak indította őket.
A játékosok
felsorakoztak annak rendje és módja szerint, Gergő állt középre ugrani, a többiek felvették a pozíciójukat,
amit Vili bá kiosztott nekik. Önkéntelenül is Konrádot figyeltem. Jól festett a
mezében, izmos volt, kicsit izzadt és szeme teljes mértékben a labdára
fókuszált. Semmi más nem létezett a számára, sem szurkolók, sem ellenfelek,
sem, csapattársak, sem én. És nekem ez nagyon tetszett. Konrád tudott
összpontosítani arra az egyre, ami akkor, abban a pillanatban a legfontosabb
volt. A labda. A bíró feldobta azt a levegőbe, a két center ugrott és Gergő fürgén egyenesen Krisz kezébe ütött ezt. Nem telt bele tíz
másodpercbe és Konrád máris megszerezte az első kosarunkat.
Imádtam játszani,
imádtam ezt a játékot, a csapatsportot és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt,
de arra kellett ráeszmélnem, hogy a közelében sem vagyok annak, amit Konrád
produkált. Talán ez is oka volt annak, hogy nem is lettem kezdő. Így hát tekintetemet Konrádra tapasztottam és nekiláttam megfigyelni minden apró rezdülését, hogy
tanulhassak tőle.
Az első negyed letelte után az első ötös lejött a pályáról és felváltotta őket a második. Az állás majdnem egál volt, néhány ponttal
vezettünk csak.
Konrád ledobta
magát mellém és nagyokat kortyolt az italából, majd a törülközőjével megtörölgette az arcát. Nem tűnt feszültnek, de felszabadultnak sem.
A második
negyedben ezúttal Dominikot figyeltem a leginkább, hasonlóan tanulás céljából,
mert Konrád után őt tartottam a legelszántabbnak.
Félidőben mi voltunk lemaradva néhány ponttal, így
kicsit jobban izgulva mentünk melegíteni és dobálni, majd Vili bá ismét maga
köré hívott minket és felvázolta a tervet.
- Dominik irányít,
pályára áll még Konrád, Luca, Gergő és Bence – rakta össze a
harmadik negyed ötösét. Egészen addig annyira a többiek elemzésére
koncentráltam, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy én is pályára
kerülhetek. Bár nem lettem irányító, majd kicsattantam az örömtől, hogy játszhatok.
Az elmúlt egy
hónapban Vili bá többféleképpen is összerakta az ötösöket, hogy megfelelő összhang alakuljon ki mindenki között és nyugodt szívvel variálhassa a felállást a második félidőben. Úgy véltem, Dominik és én jól össze tudtunk
játszani, ráadásul az első félévben ugyebár Konráddal
voltam egybe, így ez sem okozhatott gondot. Gergővel voltak némi fenntartásaim, de ezt mindenképpen félre kellett tennem. Úgysem én irányítottam,
így ez nem okozhatott gondot.
Vili bá rám
osztotta az ellenfél azon játékosát, aki ugyan lány volt, de láthatólag ő töltötte be a fő irányító szerepét, így nagyon össze kellett kapnom magam. Mindent
egybe vetve a játék jól ment. Több, mint jól. Vili bá nagyon beletrafált ezzel
a formációval, nyolc pont előnnyel sikerült zárnunk a negyedet.
- Szép volt! –
pacsiztunk össze Dominikkal, majd megpaskolta a hátamat.
Nem csak, hogy
pályára kerültem, Vili bá le sem cserélt!
Az utolsó
negyedben Krisz, Csenge, Eszti, Anti, Bori játszottak és tökéletesen látszott Krisz
és Eszti összhangja, hisz ők szinte mindig egy csapatba
voltak osztva edzéseken. Remekül tartották a különbséget, így Vili bának
végül nem is kellett cserélnie.
Egy szép
68-60-nal zártuk a meccset, illedelmesen felsorakoztunk egymás mögött és lepacsiztuk
az ellenfél játékosaival, megdicsérve őket, majd egymást is.
Vili bá még
utoljára összehívott minket, megdicsért mindenkit és közölte, hogy hétfőn azért kielemezzük az egész meccset, leszűrjük a következtetéseket és így tovább, majd utunkra
engedett.
Fáradtan
terültem el a csarnok padlóján, Eszti meg Csenge mellém heveredtek.
- Klassz volt ez
a meccs – mondta Csenge vigyorogva.
- Király volt!
– lelkesedett Eszti is.
- És még
nyertünk is! – tette hozzá Csenge.
- És mind
pályára kerültünk! – kontráztam.
- Plusz,
megvan a csapat kabalánk! – került elő valahonnan Bori egy óriási plüss rókával, ami cuki kosaras mezben díszelgett.
- De édes –
nyúltam étre és közelebbről megszemléltem. – A tied?
- Igen, mindig
magammal hozom babonából – pirult el.
- Ó, én is így
vagyok a túrórudi evéssel, ne aggód – legyintettem szórakozottan.
- Mi leszünk a
budapesti rókák – vette a plüsst Csenge.
- A budapesti
legyőzhetetlen vörösek – csettintett
nyelvével elismerően Eszti.
- Ez az első meccsünk volt, Szabcsi – tette le a fenekét Eszti mellé
Krisz. – Máris érzed az egész éven át tartó veretlenségünket?
- Ez csak
természetes!
- Szabcsi? – vontam
fel a szemöldököm értetlenkedve, miközben felültem.
- Ez a te
hibád – mutatott rám Krisz nevetve. – Miután Törcsi lettél, nekik is ki kellett
találnom valamit – tárta szét a kezeit ártatlanul és tehetetlenül.
Tény és való,
hogy az utóbbi időben nagyon rákapott erre a névre és
állandóan így nevezett.
- Csengéből mi lett? – érdeklődtem. – Palcsi?
- Eltaláltad –
röhögte el magát Krisz, mire Csenge hozzádobta üres kulacsát.
- Odavagyok az
új becenevemért, Orcsi – hangsúlyozta ki Krisz vezetéknevéből gyártott megnevezést Csenge nevetve.
- Ezen az
alapon belőlem Hercsi lesz – foglalt helyet
mellettem Konrád és rám mosolygott.
- A Hercsi
kircsi egy név – bólintottam elismerően.
- De nem olyan
kircsi, mint a Papcsi – csatlakozott Dominik is, majd szépen lassan az egész
csapat a tornaterem padlóján üldögélt és izzadtan, fáradtan, győzelemtől ittasan társalogtunk a hülye nevekről és minden egyébről.
Jól éreztük
magunkat, hiszen sikeresen vettük az első akadályt.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése