2019. június 14., péntek

Kosársuli, 84.rész

A melegítés abszolút jó hangulatban és minőségileg is kiválóan telt el. Miközben a hosszokat róttuk több minden is megfogalmazódott bennem.
Egyrészt akkor esett le, hogy nincs csapatkapitányunk. A melegítést abszolút Vili bá irányította és vezényelt, hogy mit, mikor és hogyan. Lehet, hogy itt így is fog menni? Nem adnak „hatalmat” senki kezébe, nincs szükség rá, hogy közülünk is kinevezzenek egy kapitányt. Mondjuk, ha mégis választanánk, tuti Konrád lenne az. Konrád egész kosár iránti rajongásával és lélekjelenlétével, higgadtságával és tehetségével simán alkalmas lenne erre a posztra. Plusz, ha a tanulás terén annyira nem is jeleskedik kiemelkedően, alapvetően hatással van mindenkire az osztályban. Népszerű, mindenkivel kedves, humoros és biztos vagyok benne, hogy amíg kosárlabdáról van szó, összeszedett és felelsőségteljes csapatkapitány lenne.
Ennek kapcsán gondolataim elkalandoztak egy másik irányba, mégpedig Konrád családjának felkutatásához, mivel a jelek szerint nem voltak itt. A többieket láttam a melegítés előtt még odamenni a szüleikhez vagy bárkihez, aki eljött megnézni őket és persze ez nem kötelező vagy ilyesmi, feltűnt, hogy Konrád a csapat padjánál maradt és inkább nyújtott. Egyébként az összes osztálytásunk eljött drukkolni, attól függetlenül, hogy most nem sikerült bejutniuk a kezdőbe. Megfigyelnek és tanulnak, plusz szurkolnak is és természetesen ott ültek velünk, hogy mindent halljanak, részt vegyenek a meccsen.
Kíváncsi voltam, miért nem jöttek el megnézni vagy, hogy mi az, ami meghúzódik ennek az egésznek a hátterében, de nem volt alkalmam megkérdezni. Nem akartam nem a melegítésre koncentrálni, vagy kizökkenteni őt, hiszen Konrád a kezdőben volt, valószínűleg már teljes mértékben a meccsre koncentrált. Nekem is ezt kellett tennem.
Egy hozzánk hasonló kosár tagozatos gimi csapatával mérkőztünk meg, akik Miskolcról érkeztek hozzánk, szintén elsőévesek voltak. Nálunk volt az előny, hisz hazai pályán játszottunk.
- Gyertek! – intett nekünk Vili bá a bemelegítés leteltével, mi pedig engedelmesen körégyűltünk. Mindent elmondott, hogy mire figyeljünk, mire összpontosítsunk, milyen taktikát érdemes játszani, lelkesített minket, buzdított, egy szó, mint száz, remekül teljesített, mint edző.
Megszólalt a síp, így mind helyet foglaltunk, leszámítva a kezdő ötöst, Kriszt, Konrádot, Csengét, Gergőt és Borit. Ők egymás mellett állva felsorakoztak szembe a másik csapat kezdőjével és Vili bá kiosztotta nekik, hogy ki, kit fog fogni, majd megpaskolta a vállukat és útnak indította őket.
A játékosok felsorakoztak annak rendje és módja szerint, Gergő állt középre ugrani, a többiek felvették a pozíciójukat, amit Vili bá kiosztott nekik. Önkéntelenül is Konrádot figyeltem. Jól festett a mezében, izmos volt, kicsit izzadt és szeme teljes mértékben a labdára fókuszált. Semmi más nem létezett a számára, sem szurkolók, sem ellenfelek, sem, csapattársak, sem én. És nekem ez nagyon tetszett. Konrád tudott összpontosítani arra az egyre, ami akkor, abban a pillanatban a legfontosabb volt. A labda. A bíró feldobta azt a levegőbe, a két center ugrott és Gergő fürgén egyenesen Krisz kezébe ütött ezt. Nem telt bele tíz másodpercbe és Konrád máris megszerezte az első kosarunkat.
Imádtam játszani, imádtam ezt a játékot, a csapatsportot és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt, de arra kellett ráeszmélnem, hogy a közelében sem vagyok annak, amit Konrád produkált. Talán ez is oka volt annak, hogy nem is lettem kezdő. Így hát tekintetemet Konrádra tapasztottam és nekiláttam megfigyelni minden apró rezdülését, hogy tanulhassak tőle.
Az első negyed letelte után az első ötös lejött a pályáról és felváltotta őket a második. Az állás majdnem egál volt, néhány ponttal vezettünk csak.
Konrád ledobta magát mellém és nagyokat kortyolt az italából, majd a törülközőjével megtörölgette az arcát. Nem tűnt feszültnek, de felszabadultnak sem.
A második negyedben ezúttal Dominikot figyeltem a leginkább, hasonlóan tanulás céljából, mert Konrád után őt tartottam a legelszántabbnak.
Félidőben mi voltunk lemaradva néhány ponttal, így kicsit jobban izgulva mentünk melegíteni és dobálni, majd Vili bá ismét maga köré hívott minket és felvázolta a tervet.
- Dominik irányít, pályára áll még Konrád, Luca, Gergő és Bence – rakta össze a harmadik negyed ötösét. Egészen addig annyira a többiek elemzésére koncentráltam, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy én is pályára kerülhetek. Bár nem lettem irányító, majd kicsattantam az örömtől, hogy játszhatok.  
Az elmúlt egy hónapban Vili bá többféleképpen is összerakta az ötösöket, hogy megfelelő összhang alakuljon ki mindenki között és nyugodt szívvel variálhassa a felállást a második félidőben. Úgy véltem, Dominik és én jól össze tudtunk játszani, ráadásul az első félévben ugyebár Konráddal voltam egybe, így ez sem okozhatott gondot. Gergővel voltak némi fenntartásaim, de ezt mindenképpen félre kellett tennem. Úgysem én irányítottam, így ez nem okozhatott gondot.
Vili bá rám osztotta az ellenfél azon játékosát, aki ugyan lány volt, de láthatólag ő töltötte be a fő irányító szerepét, így nagyon össze kellett kapnom magam. Mindent egybe vetve a játék jól ment. Több, mint jól. Vili bá nagyon beletrafált ezzel a formációval, nyolc pont előnnyel sikerült zárnunk a negyedet.
- Szép volt! – pacsiztunk össze Dominikkal, majd megpaskolta a hátamat.
Nem csak, hogy pályára kerültem, Vili bá le sem cserélt!
Az utolsó negyedben Krisz, Csenge, Eszti, Anti, Bori játszottak és tökéletesen látszott Krisz és Eszti összhangja, hisz ők szinte mindig egy csapatba voltak osztva edzéseken. Remekül tartották a különbséget, így Vili bának végül nem is kellett cserélnie.
Egy szép 68-60-nal zártuk a meccset, illedelmesen felsorakoztunk egymás mögött és lepacsiztuk az ellenfél játékosaival, megdicsérve őket, majd egymást is.
Vili bá még utoljára összehívott minket, megdicsért mindenkit és közölte, hogy hétfőn azért kielemezzük az egész meccset, leszűrjük a következtetéseket és így tovább, majd utunkra engedett.
Fáradtan terültem el a csarnok padlóján, Eszti meg Csenge mellém heveredtek.
- Klassz volt ez a meccs – mondta Csenge vigyorogva.
- Király volt! – lelkesedett Eszti is.
- És még nyertünk is! – tette hozzá Csenge.
- És mind pályára kerültünk! – kontráztam.
- Plusz, megvan a csapat kabalánk! – került elő valahonnan Bori egy óriási plüss rókával, ami cuki kosaras mezben díszelgett.
- De édes – nyúltam étre és közelebbről megszemléltem. – A tied?
- Igen, mindig magammal hozom babonából – pirult el.
- Ó, én is így vagyok a túrórudi evéssel, ne aggód – legyintettem szórakozottan.
- Mi leszünk a budapesti rókák – vette a plüsst Csenge.
- A budapesti legyőzhetetlen vörösek – csettintett nyelvével elismerően Eszti.
- Ez az első meccsünk volt, Szabcsi – tette le a fenekét Eszti mellé Krisz. – Máris érzed az egész éven át tartó veretlenségünket?
- Ez csak természetes!
- Szabcsi? – vontam fel a szemöldököm értetlenkedve, miközben felültem.
- Ez a te hibád – mutatott rám Krisz nevetve. – Miután Törcsi lettél, nekik is ki kellett találnom valamit – tárta szét a kezeit ártatlanul és tehetetlenül.
Tény és való, hogy az utóbbi időben nagyon rákapott erre a névre és állandóan így nevezett.
- Csengéből mi lett? – érdeklődtem. – Palcsi?
- Eltaláltad – röhögte el magát Krisz, mire Csenge hozzádobta üres kulacsát.
- Odavagyok az új becenevemért, Orcsi – hangsúlyozta ki Krisz vezetéknevéből gyártott megnevezést Csenge nevetve.
- Ezen az alapon belőlem Hercsi lesz – foglalt helyet mellettem Konrád és rám mosolygott.
- A Hercsi kircsi egy név – bólintottam elismerően.
- De nem olyan kircsi, mint a Papcsi – csatlakozott Dominik is, majd szépen lassan az egész csapat a tornaterem padlóján üldögélt és izzadtan, fáradtan, győzelemtől ittasan társalogtunk a hülye nevekről és minden egyébről.
Jól éreztük magunkat, hiszen sikeresen vettük az első akadályt.

Következő rész:
Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése